Fehér
kórházi ágyak, fehér falak, síró nevető gyerekek, zaj, látogatási nap. A kisfiú
szófogadóan ül az ágyában, a mamát várja, biztosan hoz fagyit, vagy legalább
egy kis csokit. A mama gyors léptekkel jön, ránéz a bekötött szemére és sírva
fakad.
- Istenem!
Ezt a tragédiát, még katona se lehetsz majd kisfiam.
- Nem? Hát
akkor majd valami más leszek. Ne sírj mama, megsúgok egy titkot, de ne mond
senkinek, a másik szememmel mindent látok.
A mama sír,
nevet egyszerre, szorosan öleli a fiút. – Ej, te gyerek, de megnevettettél! –
hajtogatja.
Borús esőre
álló őszi idő, a Fő utcán tömeg halad, hosszú sorokban. Mama áll a kapuban,
nézi, hova a fenébe mehetnek? – szólt a mögötte szorosan álló tíz év körüli
fiúcskának. – A laktanyához, leverni a csillagot – feleli a gyerek. – Te meg
ezt honnan tudod? –
- Német
bácsi, a postás mondta, hogy megint cirkusz van odaki, mennek leverni a
csillagot.
- Csöndesen
te! Az ebéd kész, mákos tészta a gázon, ha apád hazaér a gyárból. ráérünk, mi
is kimehetünk megnézni.
A tömeg
áthaladt a Főkapu alatt, teherautók jöttek, tele fiatal, lukas zászlót lengető,
puskákkal hadonászó hangos fiúval. Mikor a laktanya közelébe értek, a tömeg
megállt. Mama és a fiú egészen hátul álltak, a zajos tömegtől nem láttak, nem
hallottak semmit, csak a felcsattanó puskaropogásra kapott észbe a mama, és
lerántotta maga mellé a földre a gyereket. Kezét el nem engedve, vérző, jajgató
embereken másztak át, csak akkor mertek felállni, amikor kiértek az útra.
Szinte futottak hazáig. Levetették a véres ruháikat, a mama a gyerek elé tett
egy tányér mákos tésztát. – Egyél, ha már életben maradtunk, ha már a Mária kötényében
voltunk, lakjunk jól!
A fiú ijedten tömte magába a tésztát, mikor
végzett hirtelen felállt, és kiadta magából az egészet a konyha kövére.
A szél sem
rezdült azon a csodálatos májusi napon. Hársfa illatú utcákon a kerítésekre
omlottak a piros, sárga, fehér futórózsák. A fiú, öltönyben állt, még a
ballagásiban, kicsit szűk, de elmegy. A menyasszony, kontyba kötötte a haját,
és a barátnője esküvői ruhájában készen állt a szertartásra. Már ötvenegy éve,
eltelt két emberöltő is talán, mikor kimondtam az igent a fiúnak, életünk
legszebb májusán.
Hideg téli
nap, a temető havas útját hosszú sorokban tapossák az emberek. A fiút a pincér
társai viszik a vállukon, a sírba leeresztve, a pap hangját hallom, de nem
értem szavát. A csendbe hirtelen egy szomorú hegedűszó hasít bele. A fiú még
nem volt harminc éves.
Az örök
fiatalság titka, csak annyi, hogy fiatalon kell halni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése