Családom
férfitagjai mind köszöntöttek, mint mindig, ma is, a nőnapon. Nem vagyok harcos
feminista, és férfigyűlölő sem. Nem is szeretnék azzá lenni, férjem van, fiam
és három fiú unokám. Csak egy egyszerű nagymama vagyok, aki a saját
tapasztalataira épít, miközben a világ történéseit figyeli kíváncsi, de inkább
aggódó tekintettel, és néha dühösen. Ha körülnézek a környezetemben, örömmel
konstatálom, hogy kishazánkban, de nyugodt lélekkel mondhatom, egész Európában,
a férfiak a nőre, nem, mint háztartási robotgépre tekintenek. Elfogadják, hogy
a nő velük egyenrangú ember, nem fehércseléd, a szó pejoratív értelmében. A
házastársak egymás véleményét kikérik, e szerint cselekszenek, a munkát
megosztják, így mindketten kiegyensúlyozottabb, pihentebb, jobb kedvű társat
kapnak, ez pozitívan hat az egész családra.
Be kell
azért vallani, hogy még hazánkban is sok a tennivaló a női jogokért. A
törvényeink már biztosítják azokat, egész Európában, de a gyakorlat még nem
követi maradéktalanul azt. Nálunk sem valósult meg teljes egészében az egyenlő
munkáért egyenlő bér elve. A törvényhozásban bizony alig látni nőt. Vallom,
hogy a világunk jobb és élhetőbb lenne, ha legalább felerészben a nők
irányítanák azt. Ha a történelmünkre
visszatekintünk, az bizony nem más, mint a háborúk története.
Magamról nem
mondhatom el, hogy hátrányt szenvedtem el a női mivoltom miatt, de a
környezetemben, a világban sok millió nő lesz nemi erőszak, családon belüli
bántalmazás, munkahelyi diszkrimináció áldozata, és hányan élnek le egy egész
életet házicselédként. A világban hány nő lesz még ma is a női körülmetélés
elszenvedője, és hány nőt köveznek halálra, számunkra érthetetlen okokból.
Indiában a leánygyermekek értéke azonos a felesleges macskakölyökével, az ENSZ
jelentése szerint évi kétszázezer leánycsecsemőt ölnek meg, olykor a saját
szülei.
Ásne
Seierstad norvég újságírónő, aki 2001 után három hónapot töltött Kabulban,
könyvében a Kabuli könyvárus-ban hitelesen mutatja be az afgán nők sanyarú
életét, a kiszolgáltatottságukat. A férjeik, apáik, uruk és parancsolójuk, az
életük felett is rendelkeznek. Az ország, ahol a férfiak a tejhatalmú urak,
bizony a nép, törzsi háborúkban és nyomorban él. Malalai Joya 1978-ban
született fiatal afgán nőt tartják Afganisztán legbátrabb asszonyának, mert
folytonos menekülésben van. Nem tesz mást, csak harcol a nők jogaiért. Híres
mondása, mely a pályájával kapcsolatos: "Engem egyszer meg fognak ölni, de
a hangomat nem lehet elnémítani, mivel az én hangom minden afgán nő hangja is.
Le tudják tépni a virágot, de a tavaszt akkor sem tudják megállítani. "
Virgina Wolf
múlt századi angol írónő, feminista, írta a Három adomány című esszéjében,
melyben bírálta a nők elnyomását, hogy a háborúk is mind a férfiak által
irányított, hatalomvágy által fűtött rendszerrel okolhatók.
Azt mondják,
azért van külön nőnap, mert a többi 364 nap úgyis a férfiaké. Ez ugyan vicc, de
hiszem, hogy egykoron, valamikor, elérjük a teljes női emancipációt. Remélem az
unokáim idejében. Hogy az egész világon? Azért ennyire optimista nem vagyok!