Lenke néni

Különös embereket sodor néha az élet elénk, ilyen fura szerzetnek tűnt számomra az öreg Lenke, mert mindenki Lenkézte, pedig kijárt volna neki a néni is, vén volt a lelkem, akár az országút. Anyósom régről ismerte, de szerinte Lenke soha nem volt fiatal, ő is csak, mint mindenki, csak a vén Lenkét ismerte. Sovány, hajlott alakjával, teljesen ősz, csapzottan repdeső hajával, napszítta ruhájával, és a hajlott orra felett szelíden szemlélődő kék szemével a belvárosi emberek többsége nap, mint nap találkozott az utcán. Télen-nyáron ugyanabban a régimódi, hosszú ujjú, szürke szövetruhában, egy köténnyel az elején járt, talán, télen a nagy hidegben egy mellény is volt rajta. Cipője egy fekete hosszú szárú bőrcipő, hőségben, fagyban ugyanaz. Járása gyors, a lelke szelíd, és jóságos. A földszinten a kapu alatt lakó családnak segített be sok-sok éven át. Régen az asszonynak gyerekeire vigyázott, most bevásárolt neki, naponta begyújtott télen, mind a három szenes kályhájába. A férj halála után felhagytak a zöldség kereskedéssel, egyedül élt, a fiai is felnőttek, de Lenke néni úgy maradt ott, mint egy régi bútor. Ők voltak a családja. A fiúkat felnőttként is gyereknek tartotta, kényeztette és teljesen kiszolgálta őket. Hozzátartozott a mindennapjukhoz.

A ház lakói, akik a társadalom mindenféle rétegét képviselték - mert lakott itt tisztviselő, katonatiszt, kereskedő, postás, egyszerű munkás, és még apáca is - mind úgy érezték, mintha Lenke néni a ház része lenne. Nem volt vallásos, és soha nem beszélt a családjáról - úgy hitte mindenki, hogy nincs is már - de a városban történt eseményekről ő értesült legelébb. Jól értesültségének egyszerű oka volt, bejáratos volt minden boltba, mert naponta begyűjtötte tőlük a papírhulladékot, pontosabban a feleslegessé vált dobozokat, de felszedte az kidobott könyveket is, amiket otthon, esténként olvasgatott.

Merre lakott?  A ház lakói közül nem sokan tudták, csak annyit talán, hogy a belváros öreg házai egyikében, a vén omladozó mozi mögött, valahol. Szűk, keskeny sikátorok földszintes, patkányok lakta kis házainak egyikében volt egy kis szobája, dolgát a sötét udvar végében álló tábori vécék valamelyikében végezte, a legnagyobb hidegben is. Szerette a macskákat, megosztotta velük szerény hajlékát, cserébe azok elpusztították a betolakodókat, egeret, patkányt. Lehet, hogy csak az utóbbit, mert az apósom mondta mindig, ahol patkány van, ott nincs egér.

Egy meleg nyári napon a szokásosnál csapzottabban, sápadtan nyitotta a nagykaput, megkérdeztem tőle - mi történt Lenke néni, csak nem beteg?

- Ne is mond lányom, majdnem elvitt a fosás. Találtam egy jó kis ponyvát, nem tettem le, amíg ki nem olvastam, közben megettem egy kis vödör „fosószílvát”, észre sem vettem, kiürült a vödör, az úgy meghajtott, azt hittem belepusztulok. Jó könyv, majd elhozom neked.

Lenke néni öreg gyomra pedig nagyon szívós volt, nem ártott neki még a romlott étel sem. Ezt onnan tudom, mert az anyósom odaadott neki egy alkalommal két tál megrepedt, romló félbe lévő kocsonyát a macskáinak. Másnap jön, már messziről kiált - hoztam a tálakat! Nagyon finom volt az a kocsonya, nem volt azoknak kutya baja sem.

Örök életűnek hittük, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy egy nap ne jöjjön a házba, de bizony az a nap is eljött.  Pár napja nem láttuk, az egész fogadott családja elment megnézni mi történt vele, de az ajtaját zárva találták, a fiúk kénytelen kellett berúgták.  Amint kinyílt az ajtó, vagy öt macska ugrott ki. A macskabűz, az áporodott dohos levegő mellbe csapta őket. Lenke feküdt az ágyában ruhástól, mint aki mélyen alszik, mozdulatlanul, csak a fakó sárga arcbőre árulta el, hogy már régóta kiszállt belőle a lélek. A temetés után a fiúk alapos takarítást rendeztek. Keresték az elrejtett pénzt, mert Lenke, mindig azt mondogatta nekik, hogy ha meghal, rájuk hagyja a megtakarított pénzét, de hiába nézték át a sok száz dobozt, nem találtak semmit.