Római álom
Nevem Lea,
jeruzsálemi rabszolgalány vagyok, akit a városom porig rombolása idején
raboltak el a rómaiak. Izraeli Barabás Natan fémműves mester és Sára leányaként
születtem erre a szomorú világra, mindannyian Jézus követői voltunk. Őket a
szemem láttán ölték meg, engem és fivéremet rabláncra fűztek. Még nem értük el
a felnőtt kort, a bátyám tizenkét, én tizenegy nyarat láttam meg. Az út Rómáig,
maga volt a pokol, éhség és szomjúság kísérte, a kimerült menetelőket a nap
heve égette, hideg eső verte. Mezítelenül láttam meg először Rómát, a híres
várost. A rabszolgapiacon álltunk, teljesen pőrén, a rómaiak mustráltak,
tapogattak, benéztek a szánkba, és ránk licitáltak. A bátyámat hamar megvették,
és nem is láttam soha többé. Én a gazdag és híres római polgár Albucius házába
kerültem, háziszolgának. Csak tátottam a számat ekkora gazdagság láttán, még az
a temérdek rabszolga is jobban élt itt, mint mi valaha Jeruzsálemben, pedig a
családom nem tartozott a szegények közé, igaz a jómódúak közé sem. Ott iskolába
jártunk, még a leányok is, ismertem a számokat, betűvetést, és jól olvastam a
szent könyveket. Itt, egy idős rabszolganő, Celia, akinek a bőre éjfeketén
csillogott, - ő már itt, rabként született - megtanított a rómaiak nyelvére,
sőt írni és olvasni is. Okos asszonyként jól irányította életét, megalapozta
jólétét, mindig az urai kegyét leste. Kicsi lányként került úrnője mellé, ő megszerette,
és az írnokokkal megtaníttatta a betűvetésre, amivel kiváltságos szolgává lett.
Nekem a homokba rajzolva mutatta meg a latin betűket, de kőtáblákon tanultam
meg igazán olvasni. Szerencsémre, tőle tanultam meg a rabszolga viselkedést is.
Nem volt rossz
sorom, igyekeztem az úrnőm minden kívánságát gyors léptekkel teljesíteni.
Jutalmul egy kedves mosolyt kaptam. Egy napon úrnőm megjegyezte, hogy szépülők,
már minden porcikám nőiesedik, gyönyörű a hajam, dúsan hullámzó, ragyogó
gesztenyebarna. Zavaromban, vagy a boldogságtól, nem tudom, de elpirultam. Nagy
örömmel újságoltam el Celiának, hogy milyen boldoggá tett úrnőnk a
dicséreteivel, de az ő arca ettől elkomorult. Hiába faggattam az okát, csak
annyit mondott, amikor eljön az ideje, mindent megértesz.
Imádtam, és
csodáltam szépséges úrnőmet, mert egyre többet törődött velem, megtaníttatott
fuvolázni, sőt énekelni is, de azt nem kísérte szerencse, a hangom gyengének
bizonyult, de a fuvolázás nagyon jól ment. Már nem abban a durva, rövid
tunikában jártam, amit a rabszolgák többsége viselt, finom kelméből készültet
adtak rám, kaptam egy könnyű kis sarut is. A hajamat Celia befonta két oldalt
és hátra tűzte, mint úrnőmnek, nagyon tetszettem magamnak, naponta többször a
medence vize fölé hajolva bámultam a képem.
A házban
nagy lakomát tartottak, rengeteg vendég jött. Nem voltunk elegen szolgák, úgy
hozattak jó szakácsokat az itteniek mellé, hogy győzzék az ételkészítést. Az
úrnőm behívott magához, a két kedvenc szolgája beillatosított, gyönyörű hófehér
selyemtunikát adtak rám, aranyfényű sarut, és a hajamat gyöngyökkel
díszítették. Úrnőm beparancsolt a vendégei közé, azzal az intelemmel, hogy
nekik minden kívánságát teljesítenem kell, ha nem teszem, elad, és vége lesz a
jósoromnak. Nem értettem, miért kellene ellenállnom, tudtam milyenek a férfiak,
hiszen a gazdám is megveregette olykor a faromat, sőt megtapogatta a növekvő
kemény mellemet is, már megszoktam, végül is a tulajdona vagyok.
A lakoma
kezdetén minden új tál behozatalakor, a kedvenc dallamomat fuvoláztam el,
megtapsoltak, és én balga azt hittem, hogy a fuvolaszónak köszönhetem. Néhány
gyönyörű római úrnő is nevetgélt a hatalmas asztalnál, köztük volt az én úrnőm
is, a férfiak, mind kényelmesem feküdtek a heverőiken. Finom ételeket
szolgáltak fel a rabszolgafiúk. Töltött tojásokkal kezdték, kívánatos fehér és
fekete olajbogyókkal, finomabbnál finomabb párolt zöldségekkel megrakott
tálakat hoztak, majd ínycsiklandozó sülteket, forró kis kolbászokat, sült
libát, tyúkot, majd édességeket, mézeskalácsot, aszalt afrikai fügét, illatos
süteményeket, kívánatos üde gyümölcsöket, és bort, sok-sok bort hordott körbe
kancsójával egy nagyon fiatalka fiú, töltögette a kis kupákba. Minden tál étel
után, egy kézmosó tálat vittek körbe. Táncos lányok, lenge kis ruhákban
csábosan táncoltak, hajladoztak, az egyre részegültebb urak előtt. A felajzott
vendégsereg a fürdőmedencéhez vonult, és itt elszabadult a pokol, engem egy
öreg, böfögő, csukló vénember rántott magához. Vadul végig tapogatott, és a
fürdő kövén hágott meg, szabadulni próbáltam, de mire felnéztem, egy új
állatias ösztönöktől eltorzult arcot láttam fölöttem. Mint egy rongybabát,
beledobtak a medencébe, harsányan röhögő, durva férfikezek nyúltak utánam. A
borzalomnak késő délelőtt lett vége. Feküdtem a medence szélén, szépséges
hófehér tunikám szakadozott véres, mocskos darabjai alig fedték el meggyötört
testemet. Körbenéztem, már csak mi a rabszolgák maradtunk itt, mellettem
keservesen nyögdécselt a bort kínáló fiú, a táncos lányok összekuporodva
szipogtak. Celia jött be, ránk ripakodott, mindannyian kisomfordáltunk, a
takarítók vették birtokba a fürdőt.
Elkeseredtem,
már nem gondoltam, hogy nekem jó sorom van, ettől kezdve minden lakomán részt
kellett vennem, bármennyire is iszonyodtam, de az életemet jobban féltettem a
gazdámtól, főleg miután végig kellett néznem egy rabszolgafiú megölését, mert
szökésen kapták, és elfogásakor átkozta urunkat. Celia is nyugtatott, olyan
volt számomra, mint az édesanyám, segíteni nem tudott rajtam, de könnyítette
rabszolgaságomat. Csak neki köszönhetem az életem, mert nem engedte megenni a
belladonna magjait, egy ilyen borzalmas éjszaka után. Az évek gyorsan teltek,
huszadik nyaramat töltöttem, amikor egy reggel, összeterelték a ház összes
rabszolgáját, és kis csoportokban elvitték őket. Suttogták, hogy urunk
kegyvesztett lett és száműzték Rómából. Minket eladtak. Így kerültem a rabságom
kilencedik évében Pompeibe, egy gazdag partricius, Cornelius Dominicus házába.
A felesége Annia, Annius szenátor lányának a házi szolgálatába. Épp ekkor
ünnepelte az egész ház, Vespasianus Augustus császár halála után, Titus fiának,
a nagy hadvezérnek, és az én rabszolgasorsom okozójának, a trónra lépését. Az
itteni szolgaságot jobban tűrtem, itt csak az úrnőm óhajait kellett
teljesítenem, de nem élveztem annyi szabadságot, mint Rómában. Úrnőm szigorú,
és kissé mogorva természetű lévén, ritkán nevetett, de ok nélkül nem rótt meg.
Soha többé nem viselhettem olyan gyönyörű tunikát, sarut, ékszereket, és
stólát, mint Rómában, de valahogy nem is bántam. Rómában nem éreztem ilyen
forrónak a nyarat, mint itt Pompeiben, de azért szerettem itt. Mostanában sok
kicsi földrengés ijesztgette az embereket, főképpen az új szolgákat. mint engem
is, ha megremegett a föld alattam, rögtön elbújtam egy sarokba. A pompeiek, már
hozzászoktak, és nevetve mondták - ez semmi! A tizenhét évvel ez előtti
földrengés, az hatalmas volt, majdnem teljesen romba döntötte a várost, akkor
mi is nagyon féltünk.
Ebben a
házban nem tereferéltek a rabszolgák, ha idejük engedte, nem volt szokásban,
mint Rómában. Idejövetelemkor látva, hogy itt miként viselkednek szolgák, én is
alkalmazkodtam. Az időm nagy részét az úrnőmmel töltöttem. Fuvoláztam neki, ha
olyan kedve támadt, vagy a kedvenc költőjének, Syrus meséit olvastam, vagy a
Szentenciáiból. Nagyon megörült, amikor megtudta, hogy írástudó rabszolga
vagyok, a szolgák közül csak néhány férfi tudott írni és olvasni. Ha akadt egy
kis időm, sétálni mentem, igyekeztem megismerni a várost és környékét. Szebbnek
láttam, mint Rómát, sok virág és fa gyönyörködtette a szemünket, jobb volt itt
lakni. Vezúv hegye fenséges látványt nyújtott. Megismertem egy jeruzsálemi
rabszolgafiút, Mátét, a konyhán szolgált, velem egykorúnak látszott. Boldog
voltam, mert a saját nyelvünkön szólalhattunk meg, arámiul beszélgettünk. Ha
összetalálkoztunk, csak Jeruzsálemről folyt a diskurzus. Mindketten elmeséltük,
és újra végigéltük keserves utunkat Rómáig. Máté rögtön idekerült, mindig a
konyhán szolgált. Most panaszkodtam el először valakinek az előző ház borzalmait,
amit alig bírtam elviselni, de most jó, mert az itteni urunk jobb ember.
Mindketten sírtunk, sirattuk a szüleinket, Jeruzsálemet, a boldog
gyermekéveinket, és sirattuk a mostani rab sorsunkat, melyből nincs már
menekvés, csak a halál szabadít majd fel bennünket. Alig vártuk a
találkozásainkat, boldogan öleltük meg egymást. Mindent elmondtunk már
magunkról, titkainkat is elárultuk. Ha arra gondoltam, hogy el kell válnunk
egymástól, a lelkem beleremegett, a gyomrom belesajdult. Nagyon szerettük már
egymást, mert nekünk nem volt más lelki társunk, mi voltunk egymásnak a múlt,
Jeruzsálem, anyánk, apánk, a régi boldog életünk.
Forró nyári
napra ébredtem, csend volt, nem csiviteltek a madarak, egy pillanatra
megálltam, nem tudtam ezt mire vélni. Úrnőm még az ágyában feküdt, hideg vizes
borogatással a fején, szörnyű főfájás gyötörte. Mára elbocsátott, mondván ma
hiába olvasnék fel neki, nem tud rám figyelni, inkább megpróbál tovább aludni a
félhomályban, majd csak múlik a fájdalom. A konyha közelébe osontam, hátha meglátom
Mátét, de nem volt szerencsém, majdnem délig sürgött forgott a konyhában.
Amikor végre elszabadult kisiettünk a házból, és a Vezúvot bámultuk.
- Tegnap óta
így füstöl, pöfékel. Nem láttad Lea?
- Nem, de az
úrnőm említette, szerinte ez szokatlan.
Egy hűvös
csendes helyet keresve összebújtunk, amikor hatalmas dübörgés riasztott meg
bennünket. Mindketten egyszerre ugrottunk talpra, és kirohantunk a szabadba,
minden elsötétült felettünk, Máté megragadta a kezemet és tovább rohantunk,
vitt fogalmam sem volt merre. Egy hatalmas épületbe értünk, lehúzott a
lépcsőkön, le egy pincéig, a nehéz ajtót kinyitva egy félhomályos helyiségbe
értünk. Nem voltunk egyedül. Egyetlen kis fáklya világította be a hatalmas
pincét. Asszonyok jajgattak, gyermekek sírtak, mi egy sarokba húzódva,
reszketve öleltük át egymást. Másnap reggel felmerészkedtünk, de nem juthattunk
ki a ház ajtaján. Hamu hullott és tajtékkövek záporoztak az égből, vastagon
elborították az utcát. Szörnyű recsegés hallatszott fentről, mi visszamentünk a
pincébe. Ott már korom sötét volt, és néma csend, a döbbenet csendje. A levegő
égette a tüdőnket, néha felhangzott egy- egy elnyújtott hörgés, éreztük, hogy
agyunk tompul, a levegő nehéz, fogtuk egymás kezét, Jeruzsálemre, a messzi
boldog gyermekkorunkra gondoltunk. Már mindketten tudtuk, hogy ma elérünk
szüleink országába.