Az út lenyűgözött, a történetemből már az elején kifogytam,
David szerint az összes álom közül ez volt a legszörnyűbb, talán igaz is, mert
időben ez állt a legközelebb hozzánk. Visszatérve az útra, soha nem láttam
Ausztráliát partközelben ilyen hosszan, már ezért is megérte, hogy David a
Fraser szigetet választotta. Déli egy órakor, a legnagyobb forróságban kötöttünk
ki Hervey Bay kikötőjében. Szerencsére nem kellett sokat sétálnunk az
autókölcsönzőig, a komp közelében találtuk meg, nem sokat keresgéltük, már
messziről láttuk a sorba állított jeepeket. Vissza a kikötőbe, de már nem
gyalog, a hajóból átpakoltuk a fontos dolgokat, a holminkat, a spenót zöld
terepjáróba, és indulás megint vissza a komphoz, belépési engedély vásárlása
után mi is beálltunk a kompra várakozók közé. Sokan tébláboltunk itt az autóink
körül, mindenféle náció, bábeli zűrzavarban. Gondolom a hosszú hétvége, az ünnep
miatt jöttünk itt ennyien össze. Végre ráhajthattunk, David fizetett, addig én
foglaltam fent egy kényelmes, jó kilátású helyet mindkettőnknek, rendeltem
kávét, hozzá hideg narancslét. A komp kényelmesen, nyugodt tempóban tette meg
azt az ötven vagy hatvan kilométert a szigetig. Lehajtás után, mindenki nekilátott
a gumik leengedésének, mert itt ez előírás, keménygumival elássuk magunkat a
homokba. Azt mondják, még puhával is előfordul, de nekünk most szerencsénk volt,
a hét elején esett. Ez a világ legnagyobb homokozója. A tengeren elviselhetőnek
éreztük a hőséget, de a szigeten úgy tűnt, mintha még forróbban tűzne a nap,
ráadásul a szél is elállt, Davidet már nagyon fárasztotta. Beálltunk a sorba, és
indultunk át a kijelölt úton, a sziget keleti oldalára, most én ültem a kormány
mögé, David pihent. Szerencsére senki se kapart el, még én sem, pedig nagyon
kezdő vagyok a homokon autózásban. A keleti partra érve gyorsan szétszéledt a
kényszer szülte társaság. Mi is suhantunk a végtelenek érzett homokos tengerparton,
elkábított a határtalan szabadság érzése, sajnáltam, de meg kellett állni, már
messziről látszottak a kicsi házak, ki is béreltünk egy csinos bungalót. David
lepihent, én pakolgattam, és tanulmányoztam a kapott ár-apály táblázatot. David
estig aludt, hát egyedül sétáltam be a hullámokba, majd estig a fák árnyékában
olvasgattam. Az éjszaka tele volt zajokkal, sőt kutyaugatással, gondolom a
dingók ólálkodtak a házak között, élelmet kutatva. Reggel lustálkodtunk, majd
útra kelve, ma David próbálta ki a tengerparti autózást, nagyon tetszett neki
is. A tervünkben a két különösen tiszta, belső tó felkeresése szerepelt,
először a kisebbikhez, a Wabby tóhoz mentünk el, itt nem volt tömeg, néhány
család csak. Rábeszéltem Davidot, hogy fürödjön ő is, sikerült, örült, mert
kellemesen lehűtötte a kristálytiszta édesvíz. Délután megnéztük a híres Mahenot
hajóroncsot, amit 1935-ben sodort partra egy hatalmas ciklon. Elgondolkodtam,
mekkora ereje lehet egy ilyen tengeri viharnak, ha egy ekkora hajót képes a
partra tenni, mit csinálna a mi kis hajónkkal, belökné a sziget belsejébe?
Örültem, mert sikerült David figyelmét teljesen elterelni a
betegségéről. Látszott rajta a megkönnyebbülés, újra a régi, vidám David volt.
Reménykedtem, hogy ez így is marad hazáig. Este zenét hallgattunk, könnyűzenét,
komolyat, egészen beleéltük magunkat, még táncoltunk is a homokon. David
átölelt, és teljes komolysággal, a fülembe súgta – lehet, hogy ez az utolsó
gondtalan hajóutunk.
- Miért lenne az utolsó? Ha felgyógyulsz, még sok szigetet
felkereshetünk.
- Ha felgyógyulok!
Nem folytattam, eltereltem a figyelmét. Másnap is szoros
programunk volt, délelőtt tanösvényeken túráztunk. délután a hatalmas, és
csodálatosan tiszta vizű McKenzie tóban hűsöltünk. A harmadik napon
készülődtünk, összepakoltunk, mert a délutáni komppal vissza akartunk menni.
Délelőtt David a térképet tanulmányozta, és az időjárás jelentéseket hallgatta,
szerette volna körbehajózni ezt a százhúsz kilométer hosszú szigetet, én benne
voltam, miért is ne. Kisebb viharokat, esőt jeleztek erre, de David csak
legyintett. Estére értünk be a Hervey Bay- i kikötőbe, és hajón töltöttük el az
éjszakát.
Nyolc óra körül indulunk el a hosszú útra, Darlával, a mi kis
hajónkkal. David a lányáról nevezte el a hajóját, nagyon hiányzott neki, így
legalább névben vele élt. Ma is forrón tűzött a nap, de kellemesen enyhítette a
felerősödő szél a meleget. Fraser sziget mentén haladtunk északkeletnek, kelet
kivételével csak a tengert láttuk, ha keletre néztünk egy idő után az is
unalmassá kezdett válni, a lakatlan sziget homokos partját, beljebb végig zöld
dzsungelét láttuk csak. Időtlenné váltunk, ráértünk mesélni, mindketten a
gyermekéveinkre, a fiatalságunkra emlékeztünk vissza, meglepő volt, bár
különböző kontinensen nevelkedtünk, de a neveltetésünk hasonló értékek mentén
történt. A szüleink amerikaiak voltak, ott születtek még a nagyszüleink is. David
most először beszélt ilyen nyíltan a házasságáról, ami, csak miatta tartott
ennyi ideig valójában, most is csak külön élnek, nem váltak el hivatalosan.
Amerikai házukba, a felesége jön évenként Németországból a lányához látogatóba.
Szépen haladtunk, dél körül már majdnem elértük a sziget csúcsát. Estére
szerettünk volna a Fraser sziget ellenkező végén, Inskip-nél kikötni. Minden a
tervek szerint haladt, de ahogy elértük a sziget legészakibb csúcsát az
időjárás rosszra fordult. Hirtelen eltűnt a nap, sötét, szinte fekete felhők
sűrűsödtek horizont keleti alján, és egyre jobban fújt a szél. Nagyon
idegesített, könyörögtem Davidnak, hogy kössünk ki egy alkalmas helyen, de
David csak mosolygott. Megnyugtatott, ez a vihar elmegy északnak, mi pedig most
már délnek fordulunk. A vihar egyre közeledett, nem ment északnak, hatalmas
hullámokat korbácsolt fel a szél. Hol a tetején táncolt a hajó, hol lezuhantunk
a mélybe, és átcsapott felettünk a víz. Lementem a kabinba, hányni, de a
hányinger nélkül is lementem volna, annyira reszkettem a félelemtől. David fent
maradt a kormánynál, amibe valójában csak kapaszkodott. A szél most már
ordított, villámlott körülöttünk, és rettenetesen dörgött. Imádkoztam, hogy
megússzuk élve, eluralkodott rajtam a halálfélelem, leültem az ágy mellé, és
ráborultam. Vizes volt alattam a padló. Nem akartam cápaeledel lenni. David
idegesen lerohant, közölte a szörnyű hírt, a hajó irányíthatatlan, valami
történt a kormánylapáttal. Ki akart menni, mert egy fémrúd himbálózik a
kormányfülke előtt, ha elszabadul, betöri az üveget, és akkor végünk, bezúdul a
víz. Könyörögtem neki, ne menjen, de feltépte az ajtót és kilépett a viharba.
Zokogva vártam vissza, hiába. A hajó csak rohant a vakvilágba,
megállíthatatlanul.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése