KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2017. március 1., szerda

Álmok regénye (huszadik rész)



Az út lenyűgözött, a történetemből már az elején kifogytam, David szerint az összes álom közül ez volt a legszörnyűbb, talán igaz is, mert időben ez állt a legközelebb hozzánk. Visszatérve az útra, soha nem láttam Ausztráliát partközelben ilyen hosszan, már ezért is megérte, hogy David a Fraser szigetet választotta. Déli egy órakor, a legnagyobb forróságban kötöttünk ki Hervey Bay kikötőjében. Szerencsére nem kellett sokat sétálnunk az autókölcsönzőig, a komp közelében találtuk meg, nem sokat keresgéltük, már messziről láttuk a sorba állított jeepeket. Vissza a kikötőbe, de már nem gyalog, a hajóból átpakoltuk a fontos dolgokat, a holminkat, a spenót zöld terepjáróba, és indulás megint vissza a komphoz, belépési engedély vásárlása után mi is beálltunk a kompra várakozók közé. Sokan tébláboltunk itt az autóink körül, mindenféle náció, bábeli zűrzavarban. Gondolom a hosszú hétvége, az ünnep miatt jöttünk itt ennyien össze. Végre ráhajthattunk, David fizetett, addig én foglaltam fent egy kényelmes, jó kilátású helyet mindkettőnknek, rendeltem kávét, hozzá hideg narancslét. A komp kényelmesen, nyugodt tempóban tette meg azt az ötven vagy hatvan kilométert a szigetig. Lehajtás után, mindenki nekilátott a gumik leengedésének, mert itt ez előírás, keménygumival elássuk magunkat a homokba. Azt mondják, még puhával is előfordul, de nekünk most szerencsénk volt, a hét elején esett. Ez a világ legnagyobb homokozója. A tengeren elviselhetőnek éreztük a hőséget, de a szigeten úgy tűnt, mintha még forróbban tűzne a nap, ráadásul a szél is elállt, Davidet már nagyon fárasztotta. Beálltunk a sorba, és indultunk át a kijelölt úton, a sziget keleti oldalára, most én ültem a kormány mögé, David pihent. Szerencsére senki se kapart el, még én sem, pedig nagyon kezdő vagyok a homokon autózásban. A keleti partra érve gyorsan szétszéledt a kényszer szülte társaság. Mi is suhantunk a végtelenek érzett homokos tengerparton, elkábított a határtalan szabadság érzése, sajnáltam, de meg kellett állni, már messziről látszottak a kicsi házak, ki is béreltünk egy csinos bungalót. David lepihent, én pakolgattam, és tanulmányoztam a kapott ár-apály táblázatot. David estig aludt, hát egyedül sétáltam be a hullámokba, majd estig a fák árnyékában olvasgattam. Az éjszaka tele volt zajokkal, sőt kutyaugatással, gondolom a dingók ólálkodtak a házak között, élelmet kutatva. Reggel lustálkodtunk, majd útra kelve, ma David próbálta ki a tengerparti autózást, nagyon tetszett neki is. A tervünkben a két különösen tiszta, belső tó felkeresése szerepelt, először a kisebbikhez, a Wabby tóhoz mentünk el, itt nem volt tömeg, néhány család csak. Rábeszéltem Davidot, hogy fürödjön ő is, sikerült, örült, mert kellemesen lehűtötte a kristálytiszta édesvíz. Délután megnéztük a híres Mahenot hajóroncsot, amit 1935-ben sodort partra egy hatalmas ciklon. Elgondolkodtam, mekkora ereje lehet egy ilyen tengeri viharnak, ha egy ekkora hajót képes a partra tenni, mit csinálna a mi kis hajónkkal, belökné a sziget belsejébe?
Örültem, mert sikerült David figyelmét teljesen elterelni a betegségéről. Látszott rajta a megkönnyebbülés, újra a régi, vidám David volt. Reménykedtem, hogy ez így is marad hazáig. Este zenét hallgattunk, könnyűzenét, komolyat, egészen beleéltük magunkat, még táncoltunk is a homokon. David átölelt, és teljes komolysággal, a fülembe súgta – lehet, hogy ez az utolsó gondtalan hajóutunk.
- Miért lenne az utolsó? Ha felgyógyulsz, még sok szigetet felkereshetünk.
- Ha felgyógyulok!
Nem folytattam, eltereltem a figyelmét. Másnap is szoros programunk volt, délelőtt tanösvényeken túráztunk. délután a hatalmas, és csodálatosan tiszta vizű McKenzie tóban hűsöltünk. A harmadik napon készülődtünk, összepakoltunk, mert a délutáni komppal vissza akartunk menni. Délelőtt David a térképet tanulmányozta, és az időjárás jelentéseket hallgatta, szerette volna körbehajózni ezt a százhúsz kilométer hosszú szigetet, én benne voltam, miért is ne. Kisebb viharokat, esőt jeleztek erre, de David csak legyintett. Estére értünk be a Hervey Bay- i kikötőbe, és hajón töltöttük el az éjszakát.
Nyolc óra körül indulunk el a hosszú útra, Darlával, a mi kis hajónkkal. David a lányáról nevezte el a hajóját, nagyon hiányzott neki, így legalább névben vele élt. Ma is forrón tűzött a nap, de kellemesen enyhítette a felerősödő szél a meleget. Fraser sziget mentén haladtunk északkeletnek, kelet kivételével csak a tengert láttuk, ha keletre néztünk egy idő után az is unalmassá kezdett válni, a lakatlan sziget homokos partját, beljebb végig zöld dzsungelét láttuk csak. Időtlenné váltunk, ráértünk mesélni, mindketten a gyermekéveinkre, a fiatalságunkra emlékeztünk vissza, meglepő volt, bár különböző kontinensen nevelkedtünk, de a neveltetésünk hasonló értékek mentén történt. A szüleink amerikaiak voltak, ott születtek még a nagyszüleink is. David most először beszélt ilyen nyíltan a házasságáról, ami, csak miatta tartott ennyi ideig valójában, most is csak külön élnek, nem váltak el hivatalosan. Amerikai házukba, a felesége jön évenként Németországból a lányához látogatóba. 
Szépen haladtunk, dél körül már majdnem elértük a sziget csúcsát. Estére szerettünk volna a Fraser sziget ellenkező végén, Inskip-nél kikötni. Minden a tervek szerint haladt, de ahogy elértük a sziget legészakibb csúcsát az időjárás rosszra fordult. Hirtelen eltűnt a nap, sötét, szinte fekete felhők sűrűsödtek horizont keleti alján, és egyre jobban fújt a szél. Nagyon idegesített, könyörögtem Davidnak, hogy kössünk ki egy alkalmas helyen, de David csak mosolygott. Megnyugtatott, ez a vihar elmegy északnak, mi pedig most már délnek fordulunk. A vihar egyre közeledett, nem ment északnak, hatalmas hullámokat korbácsolt fel a szél. Hol a tetején táncolt a hajó, hol lezuhantunk a mélybe, és átcsapott felettünk a víz. Lementem a kabinba, hányni, de a hányinger nélkül is lementem volna, annyira reszkettem a félelemtől. David fent maradt a kormánynál, amibe valójában csak kapaszkodott. A szél most már ordított, villámlott körülöttünk, és rettenetesen dörgött. Imádkoztam, hogy megússzuk élve, eluralkodott rajtam a halálfélelem, leültem az ágy mellé, és ráborultam. Vizes volt alattam a padló. Nem akartam cápaeledel lenni. David idegesen lerohant, közölte a szörnyű hírt, a hajó irányíthatatlan, valami történt a kormánylapáttal. Ki akart menni, mert egy fémrúd himbálózik a kormányfülke előtt, ha elszabadul, betöri az üveget, és akkor végünk, bezúdul a víz. Könyörögtem neki, ne menjen, de feltépte az ajtót és kilépett a viharba. Zokogva vártam vissza, hiába. A hajó csak rohant a vakvilágba, megállíthatatlanul.
folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim

Blogarchívum