A halálra
vártam. Ágyra borulva ültem a hajó fenekén a vízben, és kiáltoztam. - David gyere már vissza! Mi tart olyan
sokáig! David, könyörgöm, gyere vissza!
A szélvész
irányította hajó csak rohant. Nem tudom mennyi idő telt el a vihar kitörése
óta, David eltűnésének idejét sem voltam képes megbecsülni, vártam
rendületlenül vissza. Ez az egyetlen reményem maradt csupán, ha visszatér, úgy
hittem megmenekülünk, de nem tért vissza.
Az orkán változatlan
erővel tombolt, a szél üvöltött, de még így is meghallottam, azt a rémítő hirtelen
csendet, amikor leállt a hajómotor. Kifogyhatott az üzemanyag, gondoltam.
Uramisten! Kiáltottam fel, hiszen annak hazáig ki kellett volna tartania, az
meg háromszáz kilométernél több is talán. Most mi lesz, hova sodort, milyen
messze? Ha a vihar megszűnik, csak a tenger áramlata visz majd, amerre csak
akar? Igaz, én azt sem tudom, merre fordított a szél, lehet, hogy kint járunk
már az óceánon, és rég elhagytuk a Korall tengert.
Azzal, hogy
David soha nem jön vissza hozzám, tisztában voltam. Felmerészkedtem a kormányhoz,
de a sűrű esőtől, a tornyosuló hullámoktól semmit nem láttam. Visszakúsztam, és
a padlón ülve csak bámultam a semmibe. Nem volt már remény, ez volt az utolsó
álmom, melyben magányosan, a félelemtől majdnem megőrülve, fog a halál
utolérni.
Beesteledett,
koromsötétben vitt az orkán valahová, már azt kívántam, hogy csapjon oda egy
sziklához, és legyen vége mindennek. Nem kellett soká várnom erre, a hajófenék
nekicsapódott valaminek, és az oldalára billent. Felrohantam, feltéptem az
ajtót, és úsztam el a hajótól, nem láttam hová. Az ítéletidő csendesedett, a
villámok fényénél, valami sötét partot láttam magam előtt, hát úsztam tovább,
hajtott az életerő, az adrenalin előre. Közelinek láttam, de sehogy sem akartam
odaérni, már fogyott az erőm, az áramlat vitt csak, a hullámok nagyokat
lódítottak rajtam. Egy hatalmas kidobott a sziklák közé, átkaroltam egyet,
megpróbáltam beljebb jutni. A sötétben bukdácsolva, a sziklákba kapaszkodva,
hol térden, hol kúszva, majd felállva egyre beljebb értem, amikor a bal lábam
lecsúszott a szikláról, és egy kőbe bevertem a bokámat. Éles fájdalom hasított
belé, képtelen voltam ráállni. Leültem a sziklára, és hangosan ordítani
kezdtem. A vihar csendesedett, én ültem a kövön, és bőgtem, és bőgtem, egészen
hajnalig.
Pirkadatkor
láttam meg a szigetet, a kövekkel teleszórt partot, beljebb mangrove erdő
sötétlett előttem. A bokám kegyetlenül bedagadt, nagy nehezen elkúsztam az erdő
melletti kis homokbuckáig, ami a fák zöld szintjéig ért fel. Reménykedtem idáig
nem ér el a dagály. Délelőtt a vihar teljesen elült, a tenger simán hullámzott,
Darlánk, a mi kis hajónk, Daviddal együtt a mélyén pihent. Ha nem találnak rám,
én is kimúlok, de nagy szenvedések között, az éhségtől, és a szomjúságtól. A
fájó lábam miatt csak métereket vagyok képes megtenni, pedig a szigeteket
biztosan látogatják, csak útra kellene kelnem. A nap kegyetlenül égette a só
marta bőrömet, a szám kiszáradt, már nem volt nyálam. Több órába telt, mire
felkúszva, a fák árnyékába, viszonylag kényelmes, kis homokos helyet találtam
magamnak. Az ítéletidő, mely ebbe a helyzetbe sodort, most alamizsnát nyújtott,
mögöttem, a homokos mélyedésben még állt a tegnapi esővíz, tisztának tűnt,
odakúszva, mohón szürcsöltem a kissé sós vizet. Cseppnyi öröm is öröm, kissé
megnyugodtam, ez biztosan két napi haladék. Egész éjszaka vacogtam a hidegtől,
vártam a reggelt, a napsütést, és reménykedtem, hogy végre erre jön egy hajó.
Az éhség a gyomromat marta, délutánra kitikkadtam a hőségtől a szomjúság is
gyötört. A nap felszippantotta a pocsolyákat. A lábam javult egy kicsit,
lejjebb ment a dagadás, talán csak megrándult a bokám. A harmadik nap
összeszedtem minden erőmet, és egy darab kővel a homokba rajzoltam, hogy SOS.
Nem járt erre más, csak a madarak. Egyre gyengébbnek éreztem magam, szinte
óráról órára, egyre gyorsabban hagyott el az erőm. Merőn néztem a tengert, egy
pillanatra sem fordultam el, láttam, ahogy egy hajó közeledik felém, de soha
nem ért ide. Hangokat, emberi hangokat hallottam, kiabáltam, hogy itt vagyok,
ne menjetek el. Reggel repülő zúgott el felettem, de mire fölfogtam, és a
blúzommal integetni kezdtem, már messze járt. Negyedik nap délután, kínzó
hasfájás gyötört, majd homályosan láttam mindent. Anyám és apám jöttek a parton
mosolyogva, én szaladtam eléjük, de valahogy nem értem oda sehogy. David jött
ki a vízből, kiáltozott, hogy visszajött, nem is örülök, nem is jövök elé. Fáj
a lábam feleltem, nem tudok járni. Néha kitisztult az agyam, fölfogtam hol
vagyok, és miért. Sírtam, csak sírtam, tudtam, hogy meghalok. Tudtam, hogy itt
vagyok az utam végén, kaptam sok életet, sok értékes, sok értéktelen éveket,
melyek végül mindig a halálba vittek. Az igazság az, hogy az élet rendje a
halál, már nem siránkozok. Útjaimon találkoztam sok-sok emberrel, társsal,
baráttal, szeretővel, mind az életeim részei voltak, okoztak fájdalmat, örömet,
adtak boldogságot, sok boldogtalanságot. Most a halál karjában látom csak meg,
mi adott értéket életeimnek, nem más, mint a szeretet, és a küzdelem maga.
Brandon,
Miriam bátya, és a felesége Carina, eljöttek Brisbane-be, Chris Petersonnal
együtt kerestették Miriamék hajóját heteken át, majd repülővel a szigeteket
kutatták, hátha hajótörést szenvedtek. Peterson, a hivatalos kutatáson túl, még
egy hónapig fizette a kutatóhajót, de nem találtak semmit. Egy év múlva egy család hajózott a Middle sziget
déli részén lévő kis mangrove szigetek között, kikötöttek az egyiknél, és a
gyerekek találtak egy csontvázat a homokbuckák között, a fák tövében, kissé
távolabb megtalálták Miriam ruháit is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése