Ötödik álom
Johanna állt
az istálló ajtóban, és a hold fényében bámulta az egykor oly gyönyörű tehene
horpadt hasát, gyenge kis borja hiába döfködte a tőgyét. Nincs eleség, nincs
tej se. Még szerencse, hogy a légiriadók között ki tudtam osonni, hogy
megitassam őket. A kutyán és a tehénen kívül nincsen más állatunk, üresen
állnak a tyúkólak, kacsáim és libáim már a háború elején elfogytak. A földeken ugar, nincsenek szénakazlak. Azt a
pár birkát, ami még maradt, tavalyelőtt levágtuk. Stefan Kaufmannt, a férjemet,
negyvenben behívták katonának, rá két évre jöttek a hírrel, hogy odaveszett az
orosz fronton, pontosabban eltűnt, lehet, hogy fogságba esett. Az óta nincs
semmihez kedvem, még eltemetni sem tudom, valahol, orosz földön van elásva, de
lehet, hogy temetetlenül, a vadak martaléka lett, nem tudni, lehet, hogy él,
adja Isten. A vejem, Hans Berger, negyvenháromban halt hősi halált a Führerért,
Németországért Már reggel óta szorít a torkom, folyton sírhatnékom van.
Drezdát
az angol, és Amerikai repülők lebombázták, azt mondják, hogy Drezda lángokban
áll a gyújtóbombáktól, sok kilométerre lehet látni a fényeket az éjjeli égen. A
lányom nem ért haza, hiába várom, egy drezdai hadiüzemben dolgozott. Nyomorultul
érzem magam, jobb lenne elpusztulni már, Helena biztosan a drezdai romok alatt
lelte halálát, de akkor mi lesz a kicsi Lottéval, ki neveli fel, még csak négy
éves, és mi lesz a fiammal, Erikkel, ő is gyerek még, tizenöt éves múlt csak,
bár mostanában felnőttet játszik. Mint minden lelkes Hitler-jugend, a frontra
akar menni a végső győzelemért, amiben hinni, minden németnek kötelessége,
fővesztés terhe mellett. Még itthon is az Erikát harsogja, nekünk a kis
Lottéval, dicsérnünk kell a hangját. Teljesen átnevelték, nem is érdekli más, csak
a katonaság, az apját háborús hősként emlegeti, pedig lehet, hogy él, és
egyszer hazajön a fogságból. Még a kislányt is zsidógyűlölő dalocskára tanítja.
Zsidó zsidó
vérszívó,
Német átok
talpnyaló,
Sátán fajzat
szarvad nő,
Majd csak
eljön az időd.
Pedig a mi
kis falunkban csak egyetlen zsidó család élte szorgalmas életét, a fűszeres
Adlerék. Tisztességes német emberek voltak, a dédszüleik is itt születtek,
Dorfhainben. Még a háború elején elvitték őket. Boltjukat az évek során
széthordták, nagy volt az inség.
Johannából
feltört a sírás, bevánszorgott az istállóba, ráborult a sovány tehene nyakára,
és vigasztalanul zokogott és zokogott. Kiáltozásra eszmélt fel, Erik hívta.
Megtörölte az arcát a köténye aljába, kihúzta magát, és gyors léptekkel sietett
föl a házba.
- Mutti! Azt
beszélik, hogy a hadiüzemet földig rombolták. Helena azért nem jön!
- Elhallgass
te! Ne a gyerek előtt! Majd hazaér, ha tud.
Ekkor újra
megszólaltak a szirénák. lekapcsolták a lámpát, a sötétítőket már délután
behúzták.
- Le kellene
mennünk fiam.
- Minek,
úgyis csak vaklárma. Itt nem bombáznak, nincs értelme. Ez egy kis szaros falu,
öregekkel és gyerekekkel. Csak egy kis kötszergyártó üzem van a paplakban.
Fülsiketítő
robbanás rázta meg a házat. Mind a hárman az ajtóhoz ugrottak.
- Csak egy
eltévedt bomba Mutti – mondta, de azért felkapta a síró Lottét és rohantak át
az udvaron, hátra a műhelybe. Johanna kinyitotta a hátsó falnál álló
nagy szekrényt, aminek hiányzott a hátulja, mögötte egy kis ajtó sejlett fel,
amin át egy lépcső vezetett le, a papa készítette kis óvóhelyre. Johanna
gondosan behúzta a szekrényajtót, és a viharlámpa fényénél lebotorkáltak. Gondosan
berendezték, székek, egy asztal és két priccs volt a berendezés. Sarokban egy
kis polc, rajta kekszek és kétszersültek dobozokba. Alul egy kanna víz,
mellette poharak. A másik sarokban egy kis fémhordó, tetővel, ez volt a
toalett.
- Ahányszor
lejövünk, annyiszor adok hálát a Jóistennek, áldom apád eszét és kezét. Én csak
morogtam mikor csinálta ezt a kis óvóhelyet, nem hittem, hogy a háború ilyen
sokáig eltart, és azt sem, hogy mi ezt rendszeresen használni is fogjuk.
- Apa
előrelátó volt, és jó katona. Büszke vagyok rá, Németországért halt meg.
- Nem
biztos, hogy halott, lehet, fogságba esett.
- Akkor már
írt volna.
- Kisfiam az
orosz fogságból, még senki nem küldött ide levelet.
- Na, ma már
itt alszunk- mondta Johanna és elővette az ágyneműket a priccs alól.
Reggel
hatkor már pitymallott, kibújtam az alvó kislány mellől, Erik is húzta még a
lóbőrt, későn ébredő volt mindig. Óvatosan nyitottam ki az ajtókat. Csendben
lopóztam fel a házba. Soha nem lehet tudni, mire megyek be. Azt mondják, hogy
az oroszok már elérték a német határt, jönnek befelé. Amerre járnak, rabolnak,
főleg élelmet, és snapszot. A nőket megerőszakolják, mindegy nekik, hogy hány
évesek. Féltem a kislányt, de a fiamat is, olyan önfejű, még szembeszállna
velük, akkor pedig agyonlövik. Benyitottam Helena szobájába, reménykedve, hogy
az ágyában alszik, de az ágy érintetlenül állt. Istenem, add, hogy ma haza
jöjjön!
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése