KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2017. február 15., szerda

Álmok regénye (tizennyolcadik rész)



Ötödik álom

Johanna állt az istálló ajtóban, és a hold fényében bámulta az egykor oly gyönyörű tehene horpadt hasát, gyenge kis borja hiába döfködte a tőgyét. Nincs eleség, nincs tej se. Még szerencse, hogy a légiriadók között ki tudtam osonni, hogy megitassam őket. A kutyán és a tehénen kívül nincsen más állatunk, üresen állnak a tyúkólak, kacsáim és libáim már a háború elején elfogytak.  A földeken ugar, nincsenek szénakazlak. Azt a pár birkát, ami még maradt, tavalyelőtt levágtuk. Stefan Kaufmannt, a férjemet, negyvenben behívták katonának, rá két évre jöttek a hírrel, hogy odaveszett az orosz fronton, pontosabban eltűnt, lehet, hogy fogságba esett. Az óta nincs semmihez kedvem, még eltemetni sem tudom, valahol, orosz földön van elásva, de lehet, hogy temetetlenül, a vadak martaléka lett, nem tudni, lehet, hogy él, adja Isten. A vejem, Hans Berger, negyvenháromban halt hősi halált a Führerért, Németországért Már reggel óta szorít a torkom, folyton sírhatnékom van.
Drezdát az angol, és Amerikai repülők lebombázták, azt mondják, hogy Drezda lángokban áll a gyújtóbombáktól, sok kilométerre lehet látni a fényeket az éjjeli égen. A lányom nem ért haza, hiába várom, egy drezdai hadiüzemben dolgozott. Nyomorultul érzem magam, jobb lenne elpusztulni már, Helena biztosan a drezdai romok alatt lelte halálát, de akkor mi lesz a kicsi Lottéval, ki neveli fel, még csak négy éves, és mi lesz a fiammal, Erikkel, ő is gyerek még, tizenöt éves múlt csak, bár mostanában felnőttet játszik. Mint minden lelkes Hitler-jugend, a frontra akar menni a végső győzelemért, amiben hinni, minden németnek kötelessége, fővesztés terhe mellett. Még itthon is az Erikát harsogja, nekünk a kis Lottéval, dicsérnünk kell a hangját.  Teljesen átnevelték, nem is érdekli más, csak a katonaság, az apját háborús hősként emlegeti, pedig lehet, hogy él, és egyszer hazajön a fogságból. Még a kislányt is zsidógyűlölő dalocskára tanítja.

Zsidó zsidó vérszívó,
Német átok talpnyaló,
Sátán fajzat szarvad nő,
Majd csak eljön az időd.

Pedig a mi kis falunkban csak egyetlen zsidó család élte szorgalmas életét, a fűszeres Adlerék. Tisztességes német emberek voltak, a dédszüleik is itt születtek, Dorfhainben. Még a háború elején elvitték őket. Boltjukat az évek során széthordták, nagy volt az inség.
Johannából feltört a sírás, bevánszorgott az istállóba, ráborult a sovány tehene nyakára, és vigasztalanul zokogott és zokogott. Kiáltozásra eszmélt fel, Erik hívta. Megtörölte az arcát a köténye aljába, kihúzta magát, és gyors léptekkel sietett föl a házba.
- Mutti! Azt beszélik, hogy a hadiüzemet földig rombolták. Helena azért nem jön!
- Elhallgass te! Ne a gyerek előtt! Majd hazaér, ha tud.
Ekkor újra megszólaltak a szirénák. lekapcsolták a lámpát, a sötétítőket már délután behúzták.
- Le kellene mennünk fiam.
- Minek, úgyis csak vaklárma. Itt nem bombáznak, nincs értelme. Ez egy kis szaros falu, öregekkel és gyerekekkel. Csak egy kis kötszergyártó üzem van a paplakban.
Fülsiketítő robbanás rázta meg a házat. Mind a hárman az ajtóhoz ugrottak.
- Csak egy eltévedt bomba Mutti – mondta, de azért felkapta a síró Lottét és rohantak át az udvaron, hátra a műhelybe. Johanna kinyitotta a hátsó falnál álló nagy szekrényt, aminek hiányzott a hátulja, mögötte egy kis ajtó sejlett fel, amin át egy lépcső vezetett le, a papa készítette kis óvóhelyre. Johanna gondosan behúzta a szekrényajtót, és a viharlámpa fényénél lebotorkáltak. Gondosan berendezték, székek, egy asztal és két priccs volt a berendezés. Sarokban egy kis polc, rajta kekszek és kétszersültek dobozokba. Alul egy kanna víz, mellette poharak. A másik sarokban egy kis fémhordó, tetővel, ez volt a toalett.
- Ahányszor lejövünk, annyiszor adok hálát a Jóistennek, áldom apád eszét és kezét. Én csak morogtam mikor csinálta ezt a kis óvóhelyet, nem hittem, hogy a háború ilyen sokáig eltart, és azt sem, hogy mi ezt rendszeresen használni is fogjuk.
- Apa előrelátó volt, és jó katona. Büszke vagyok rá, Németországért halt meg.
- Nem biztos, hogy halott, lehet, fogságba esett.
- Akkor már írt volna.
- Kisfiam az orosz fogságból, még senki nem küldött ide levelet.
- Na, ma már itt alszunk- mondta Johanna és elővette az ágyneműket a priccs alól.
Reggel hatkor már pitymallott, kibújtam az alvó kislány mellől, Erik is húzta még a lóbőrt, későn ébredő volt mindig. Óvatosan nyitottam ki az ajtókat. Csendben lopóztam fel a házba. Soha nem lehet tudni, mire megyek be. Azt mondják, hogy az oroszok már elérték a német határt, jönnek befelé. Amerre járnak, rabolnak, főleg élelmet, és snapszot. A nőket megerőszakolják, mindegy nekik, hogy hány évesek. Féltem a kislányt, de a fiamat is, olyan önfejű, még szembeszállna velük, akkor pedig agyonlövik. Benyitottam Helena szobájába, reménykedve, hogy az ágyában alszik, de az ágy érintetlenül állt. Istenem, add, hogy ma haza jöjjön! 
Folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim

Blogarchívum