Másnap kora
reggel mentem a többiekkel a cukornád ültetvényre dolgozni. Estig hordtam a
gyerekekkel együtt a cukornádat, kupacokba, ez volt a mi dolgunk. A lábam csupa
seb lett, mindenem fájt a nehéz munkától. Éreztem, hogy én ezt sokáig nem tudom
csinálni. Csak a szökésen járt minden gondolatom. Pityeregve nyalogattam az
üres fatálamat a kútnak dőlve, mikor megállt előttem Bella, kezében egy pár
kopott cipő.
- Ne bőgj
na! Hoztam, mert megígértem. Mutasd a lábad! Hú a mindenit, de sebes, de ez
majd meggyógyítja, és belenyúlt a köténye zsebébe. A kezembe nyomott egy szelet
édes lepényt, amit nagyon szerettem, egy kis csuprot vett elő, és valami
ragacsos zsírral bekente a fájós lábamat.
- Obrigada!
– mondtam zokogva.
- Na, te
tudsz beszélni? Hát miért nem szólaltál meg bent, most nem kellene bőgnöd, így
már nagyon nehéz lesz visszakönyörögni a konyhára te lány!
- Én haza
akarok menni! Azt sem tudom hol vagyok, és merre van a nagy víz, amin
idehoztak.
- Meg ne
forduljon a fejedben a szökés, itt megtalálnak, bármerre mész. A szökésért
korbács jár, azt te ki sem bírod még. A nagy víz Valongó városánál van, úgy egy
nap járásra. Brazíliába vagy, csak mondom, hogy tudd. Megpróbállak
visszakönyörögni az asszonyságnál. Holnap is bekenem a lábadat.
Bella még
napokig kenegette esténként a lábamat, de nem tudott visszakönyörögni a
konyhára, mert az asszonyság elment valahová a lányaival. Minden rabszolga
várta a heti pihenőnapot, én is, ekkor mentünk a templomba imádkozni és
énekelni, A templom gyönyörű, fentről az angyalok néznek ránk, lent szobrok
állnak, virágok, és hatalmas gyertyák díszítik. Az imákat nem tudtam, helyette,
azt suttogtam, hogy egyszer elindulok és hazamegyek, ebbe segítsen a fehérek
istene. A többiekkel jól megvoltam, már megszokták, hogy nem barátkozom
senkivel, és nagyon keveset beszélek, már a munkafelügyelő is kuka Marának
nevezett. A holdat figyeltem esténként, és amikor hízni kezdett, keresgéltem,
hogy merre vannak a vizes kannák. A kocsiszín mellett tették le mindet
esténként, reggel a férfiak megtöltötték, és kihozták az ültetvényre.
Izgatottan és boldogan láttam meg egy este, hogy a hold kerek, indulhatok, most
látni fogom, hogy merre járok. Megvártam az elcsendesedést, mellettem mindenki
mélyen aludt. Kilopóztam, egyenesen a kocsiszínhez mentem, éppen nyúltam a
kannáért, amikor a színből hangok szűrődtek ki. Kuncogás, apró sikolyok,
mormogás, szerelmesek, ezek engem biztosan nem vettek észre. Sietve, zaj nélkül
húztam fel a vizet, és gyorsan öntöttem egy keveset a kannába. Ennyit pont elég
lesz cipelni, majd Valongóban megtöltöm. A kutyák a nagy háznál aludtak, én hangtalanul
átmásztam a nagykapun és elindultam arra, ahonnan jöttem. Szinte szaladtam a
poros kocsiúton. Már pirkadt, lehúzódtam a fák közé, de ott lassan bírtam
haladni. Kis fekete kövemet a markomban szorongattam, és hittem, hogy egyszer
hazaérek. Már messziről láttam a házakat, a nagy vizet, a hajókat. Megbújtam
egy sűrű csalitosban, úgy gondoltam, hogy estig itt maradok, nehogy meglásson
valaki. Nagy volt a hőség, bebújtam a bokrok alá és elaludtam. Már nyugaton
járt a nap, amikor felébredtem, hangoskodást hallottam, megismertem Morales úr
hangját. Minden porcikámban remegni kezdtem, olyan picire gömbölyödtem össze,
amennyire csak tudtam. Tanakodtak, mert többen kerestek, majd csend lett,
elmentek. Estig reszkettem a bokrok között, amikor feljött a hold, félve
kibújtam, és nagy víz partjára mentem, de óvatosan, csónakot kerestem. Már jó messze jártam, mikor megláttam egyet
ringatózni a vízen, futottam, mikor odaértem, csodálkozva láttam, hogy a csónak
meg van pakolva, vastag kötéllel kikötve egy karóhoz, de evező az nincs benne.
Megpróbáltam kibontani a csomót, de nem ment, amikor valaki hátulról megfogta a
vállam.
- Te meg mit
csinálsz itt. Lopni akarsz, büdös nigger rabszolga – ordibált egy idősebb
tagbaszakadt fehér ember.
Sikoltozni
kezdtem, de arcul csapott, ijedtemben abbahagytam. Megfogta a ruhámat és
vonszolt be a kikötőbe, egy házhoz érve bekiabált, vénasszony jött ki.
Elhadarta neki, hogy valószínűleg szökött rabszolga lehetek, mert el akartam
kötni a csónakját. Bezártak egy sötét verembe. Útközben elhagytam a kannámat és
a kis fekete szerencse kövemet. Sírtam, mert már tudtam, hogy innen nincs
menekvés, Bella is megmondta, megtalálnak. Délelőtt kinyitották a veremajtót.
Morales úr állt előttem kötéllel a kezében. A ló után kötött és a forróságban
egy napot szaladtam oda vissza, amit soha többé nem akartam már látni. Este
kikötöttek egy oszlophoz. Kint állt az összes rabszolga, az asszonyok sírtak, a
többiek szomorúan néztek. Morales úr korbácsolt. Az első csattanás borzalmas
volt, éreztem, hogy most meghalok a kíntól, olyan volt minden csattanás, mintha
az eleven húsomat szaggatnák le.
Egyszer csak
megszűnt minden fájdalom, nagy csend lett körülöttem, úgy tűnt mintha fent
lebegnék, láttam magamat lent, ahogy lesújt rám némán a korbács. de már nem fájt.
Egy ismeretlen világon át repültem hazafelé, haza az én forró hazámba, az én
drága anyámhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése