KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2017. január 18., szerda

Álmok regénye (tizennegyedik rész)



A gyerekeket és a nőket külön állították, egy kopasz, kövérkés fehér ember, minden egyes rabszolgánál megállt, egy könyvvel a kezében, és hadarva beszélni kezdett. A fehér emberek közbekiabáltak. Amikor rám került a sor, megtapogattak, benéztek a számba, és a kopasz hadarni kezdett mögöttem. Egy csizmás, durva arcú, magas fehér ember rántott le az emelvényről, és oda lökött egy felnyergelt ló mellé, ahol már több kiválasztott rabszolga állt, a puskás emberek mellett.

Megint összekötöttek bennünket, a magas, csizmás ember, és a puskások lóra ültek, mi elindultunk utánuk. A csizmást a puskások Morales úrnak hívták, és csak később tudtam meg, hogy ő a munkafelügyelő a gazdám birtokán. Markomban szorongattam egy kis fekete követ, a talizmánomat, amit sikerült megőriznem az úton. Ez a kis kő emlékeztetett az otthonomra. A könnyeim folynak, ha daloló anyámra gondolok, vidám játékainkra, a szabadságunkra. Fülembe cseng anyám szívszaggató sikoltozása. Itt nem simítja meg göndör hajamat szeretettel, már soha többé senki. Amíg ezt a kis fekete követ őrzöm, addig fog élni bennem a hazatérés reménye. A hosszú hajóúton kigondoltam, hogy itt majd szerzek egy csónakot, titokban telerakom ennivalóval, vízzel, és egy hajnalon, amikor még mindenki alszik, elindulok haza, mindig csak kelet felé, amerre a nap kel, arra evezek. Egyszer csak hazaérek, bármilyen messze is van. Az úton nagyon figyeltem, megjegyeztem az erdőcsoportokat, hányszor kanyarodik a poros út, hol fordultunk másikra, mikor hagytuk el a nagy vizet. Napestig mentünk, már fenn ragyogott a hold, mikor odaértünk. Éhesen, koszosan és elcsigázottan álltunk meg egy hatalmas kapu előtt. Hajlott hátú öreg néger nyitotta ki. Egy hosszú épülethez vittek bennünket, levették a bilincseket, és a kútból felhúzott kannából sorban ittunk. Betereltek bennünket egy sötét ajtón, mindannyian lerogytunk és ott helyben elaludtunk. Hajnalban ordítozásra ébredtünk, nekünk nem szólt senki, vártunk. Csend lett, csak a puskás őr dudorászott az ajtónk előtt.

Már fent ragyogott a nap, amikor a puskás felrántotta az ajtót, és kiterelt bennünket. Gyönyörű nagy ház előtt álltunk meg, a hatalmas udvar első felében. Csodaszép ruhás, fiatal fehér asszony jött ki elénk. Morales úr magyarázott neki valamit, majd az asszony beszélt hozzánk, de mi egy szavát sem értettük. Végül legyintett ránk, és bekiabált a házba – Bella, Bella! Idős néger nő sétált ki csípőre tett kézzel, fehér kendővel a fején, a bő szoknyája fölött szép fodros fehér kötője virított. Bella, mert gondoltam ez lehet a neve, végigmustrált bennünket, majd rám és egy velem korú fiúra mutatott. Levették rólunk a bilincset, és a fekete asszonyság vitt is bennünket újra hátra, messze nagy udvar végébe, a kúthoz. A kerítés mellett különös hosszú ház állt, rajta rengeteg ajtóval, ablakok nélkül. Itt aludtunk az éjjel. Békés csend honolt, mintha senki nem lakna benne. Lemeztelenített bennünket, és a kútból felhúzott kannákból öntötte ránk a vizet. Bella megkérdezte a nevünket, de én csak hallgattam, a fiú sietve mondtam neki az én nevem is, - akkor te ezentúl Mara leszel, te meg fiam Ábel - mondta. Szomorúan gondoltam, hogy a kövemen kívül már nem maradt semmim, még a nevemet is elvették.

Csak ámultam és bámultam, itt a házakat nagyra építették, a fák sem hasonlítottak a mi fáinkra, az emberek furcsa ruhákba jártak. Az asszonyoké nagyon tetszett. Félelmeimen kívül csak a csodálkozásom volt nagyobb. Eddig azt gondoltam, hogy mindenki olyan, mint mi, és úgy él, ahogy mi, de már tudom, hogy a világ hatalmas, és tele van gonosz emberekkel.

Ruhát kerített valahonnan, Ábel egy nadrágot, én egy szép fodros ruhát kaptam, és a fejemet is bekötötte, majd bevezetett bennünket a nagy házba, egy hatalmas konyhába. Nagyon megilletődtem, mert még soha nem hordtam ilyen szép ruhát. A többieket hátravitték, de ők ott is maradtak. Egy fatálba ételt kaptunk, nem tudom, hogy mit, de nem is törődtünk vele, csak faltunk. Bejött a szép fehér asszony, elégedetten végignézett rajtunk, és hangosan felnevetett, majd Bellának magyarázott valamit. Bella csak hajlongott, és mindig azt mondta, hogy „igenis asszonyom”. Bella mellett dolgoztunk hetekig, munka közben tanított az ő nyelvükre bennünket. Megmutatta kik a gazdáim.

- Az asszonyunkat Elizának hívják, de ti csak annyit mondjatok, ha beszél hozzátok, hogy: igenis asszonyom. Bármit parancsol, azt rögtön megcsináljátok, ha nem értitek, szóltok nekem, de ajánlom, hogy gyorsan értsétek meg a szavainkat. Ahol most vagytok, ezt a birtokot Juarez haciendának hívják, mert a gazdátok, akinek a tulajdonai vagytok, Alvaro Juarez gazda. A lányaik Florencia, és Mercedes, nekik is szót kell fogadnotok. Nem játszhattok velük, ti rabszolgák vagytok.

Este hátramentünk a hosszú házhoz, a többi rabszolga is hazaért a cukornád aratásból, Mosakodtak, főztek, és hamar nyugovóra tértek. Mi egy idősebb asszony mellé kerültünk, akivel több fiatal nő is aludt a közös helyiségben. Csak hallgattam őket, nem feleltem a kérdéseikre, kuka Marának hívtak. 

- Vasárnap elviszlek benneteket a templomba, ahol Bernardo atya megkereszteli az új rabszolgákat, mert az asszonyom nem tűri el a pogány szolgákat – mondta Bella. Majd a többiek megtanítanak imádkozni és énekelni Isten házában. Ezek voltak a legfontosabb tanulni valóink, de minket nem nagyon érdekelt, mert azt sem tudtuk, hogy miről beszél. Bella ezek után még hetekig tanított bennünket az itteni munkákra, és szavakra. Hamar megértettem mindent, de szólni nem szóltam soha. Bella sokszor vert fejbe a fakanalával, hátha szóra bír.

Egyszer bejött a konyhába Eliza asszonyság Bellához, éreztem, hogy rólam beszélnek, Csak annyit hallottam, amit elmenőben visszakiabált – holnapra már ne lássam itt! Bella odajött mellém, megsimogatta a fejemet, és nagyon szomorúan mondta – El kell innen menned kicsi Mara, mert kuka vagy, nem tudlak betanítani se szobalánynak, se szakácsnőnek. Holnaptól kint dolgozol a többiekkel. Majd kerítek valami lábbelit a lábodra. Abban reménykedtem, hogyha kijutok innen a házból, talán valóra válthatom a tervemet. Körülnézhetek, merre van a nagy víz, milyen messze kell gyalogolnom, ha nem tudom meg, akkor visszamegyek Valongóba, ahova a nagy hajóval érkeztünk. Ott biztosan találok csónakot.
Folytatás köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim

Blogarchívum