KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2016. december 28., szerda

Álmok regénye (tizenegyedik rész)



Ketten maradtunk a húgommal Hillaryvel, ültünk a házban, a hatalmas kandalló előtt, és sírtunk.  Egy hétig ki sem mozdultunk, csak az állatokat etettük meg. Lemostunk mindent, a betegágyat, melyben kihalt a családunk, kidobtuk. Rozmaring és boróka ágakkal füstöltünk a házban napokig. Rettegtünk a jövőtől, hogy valamelyikünk még a dögvész áldozata lesz, és a gyász keserítette minden percünket. A falunk elnéptelenedett, nagyot aratott a halál, a dögvész elvégezte munkáját, hát tovább állt, ment Anglia belsejébe pusztítani. Az őszi hidegben még ott állt a termés a földeken, nem maradt kéz, ami betakarította volna. Isten házában csend honolt, nem prédikált senki, csak a maradék falubeli könyörgött, mély gyászban, az égiekhez.

A falu módos polgárai lettünk, megörököltük a húgommal a családunk összes földjét, 16 hektárt, de mit értünk vele. Mi ketten képtelenek voltunk megművelni, a fekete halál elvitte a munkáskezeket. Talán, ha férjhez mehettünk volna, biztosan több reményt adott volna a jövőhöz, de ebben nem reménykedtünk. Annyian haltak meg, fiatal férfiak is, hogy esélyünk sem lett volna, öreggel meg nem sokat értünk. Hillary pedig jó tartású, szép, magas, lánnyá cseperedett, dús gesztenyeszínű haja a derekáig ért, fiatal volt, bár szomorú, és kissé együgyű, de gazdaggá tette a pestis, ahogy engem is. A földeket elborította az ugar, mi pedig éheztünk. A maradék teheneinket, és azt a pár birkát kihajtottuk a földekre legelni. Felváltva kaszáltunk a réteken. Gyűjtöttük nekik a téli eleséget. A kihalt portákról kihajtottuk az éhező, elhagyott barmokat. A faluban kevesen maradtunk életben, könnyen megosztozhattunk volna rajtuk, de beköltözött a keserűen szerzett vagyonnal együtt az irigység is közénk. Az állatok elosztásakor mindennapossá váltak közöttünk a perpatvarok.  Mindenki a másikét irigyelte, elszabadult a faluba a gyűlölködés ördöge.

Az uraság földjén nem dolgoztunk többé, őket is elvitte a járvány, a papunkkal együtt, pedig most lett volna a legnagyobb szükségünk rá, a szavára hallgattak volna az emberek, békét teremthetett volna közöttünk.  Egy évig magunkban imádkoztunk, én otthon, a többiek, összegyűlve a mi kis templomunkban. Nem keresztelt, nem esketett, nem temetett pap, nagyon vártuk az új atyát. Hillary rendszeresen eljárt az Isten házába, hívott engem is. Mondtam, majd ha az új papunk ideér, akkor elmegyek. Kérlelt, mert az emberek, azt mondják biztos megszállt a gonosz, azért nem jössz. Gyere el, mert még boszorkánynak hisznek. Mondtam nekik, hogy te otthon sokat imádkozol, te soha paktálsz le az ördöggel.

Ha rablók jelentek meg nálunk, együttes erővel kiűztük őket. A férfiak éjszakai őrséget tartottak fenn.  Egy alkalommal sokan jöttek, egyet sikerült elfogni, a többi elmenekült, de azt az egyet, másnap a falu közepén ácsolt bitófára felakasztottuk. A halálos ítéletet az egész falu egybehangzóan hozta meg. Híre ment a környéken, többé nem zaklatták a falunkat.

A sok munka csak rákényszerített bennünket az összefogásra, segítettük egymást, de nagyon vártuk, hogy a püspökség küldjön már egy jó papot a falu élére, mert vezető nélkül sok vita támadt a családok között. Az imádság ment pap nélkül is, de a bűneinkre feloldozást csak Isten szolgájától várhattunk. A járvány után megrendült a bizodalmunk az egyházban, de nem a Mindenhatóban. Nem mindenki hitt abban, hogy a bűneink miatt sújtott le ránk a pestis, de sokan hittek abban, hogy valaki megátkozta a falut. Vártunk egy jó papra, aki ebben a nehéz időkben útmutatást ad, és kéri a teremtőtől a megbocsátást. Hiszen egész életünket meghatározta a hit, jelen volt a bölcsőnktől a koporsónkig, de már senki nem lett olyan vakhitű, mint a dögvész pusztítása előtt, bár még mindannyian meggyőződéssel hittünk abban, hogy a földi élet az Istenhez vezető út egy rövid szakasza csupán.

Hillaryvel megtanultuk a birkanyírást, sok család fogott össze nyírás idején. Keményen dolgoztunk, és örömmel töltött el bennünket a gyarapodásunk, tizenhat tehén és százhúsz birkánk legelészett a földjeinken. Reménykedtünk, hogy férjet találunk, és gyermekeink lesznek, de erre továbbra sem lehetett semmi esélyünk.  Több férfit vitt el a járvány, mint nőt.

Ezerháromszázötvenkettő nyarán, június elején, egy gyönyörű nyári napon indultunk a húgommal és még két családdal Rickinghall városába, eladni a gyapjút. Még indulás előtt letérdeltünk a házi oltár elé, és imádkoztunk, hogy a Jóisten segítsen haza épségben mindenkit. Hillary rettegett a rablóktól, egész éjjel virrasztott, és az ágyunk mellett térdelve imádkozott. Többször megjártuk már ezt az utat, de nem szerettük, főleg hazafelé jövet remegtünk a félelemtől, a húgom végig sírdogált az úton.

A törvényen kívüliek, számkivetettek, mind a rengetegben éltek, ott nem érte utol a törvény keze őket. Voltak közöttük nők, és gyerekek is, némelyik már az erdőben született. Földkunyhókban, barlangokban tanyáztak. Élelemre, fegyverre, ruhára csak rablással tudták megszerezni a rávalót. Bennünket még nem, de akadt olyan család, akiket kiraboltak itt. Az út egy darabon, a sűrű erdőn visz át, alig vártuk, hogy kiérjünk belőle. Ezen a napon rossz előérzetem támadt, a hazaúton meg-megcsapkodtam az ökröket, nógattam őket, szerettem volna mielőbb hazaérni.

A gyapjúért kapott ezüstöt megfeleztük Hillaryvel, és az alsószoknyánk zsebébe tettük, szorosan egybekötve egy keszkenőbe. A kordén mindig tartottunk nagy husángokat, de még köveket is, ha netán valaki megtámadna minket, védekezhessünk. Szerencsétlenségünkre csak két férfi jött velünk, a másik két családból, az ő kocsijuk ment elöl. A félelemtől elnémultunk, izzadtunk, Hillary minden ízében remegett. Mindketten megragadtuk a dorongjainkat, és erősen figyeltük az erdőszéleket. A húgom hirtelen fölsikoltott.

Már majdnem kiértünk az erdőből, amikor egy tucat rabló ugrott az út közepére, engem egy nagy karóval fejbe dobtak, rögtön lezuhantam a bakról. A földön rám rontottak és letépték rólam a szoknyáimat. Még hallottam a húgom sikoltozását, a vállamba, és a hátamba kegyetlen fájdalom hasított, hiába nyitogattam a szemem, nem láttam semmit, csak homályt, majd éreztem, hogy felemelnek a földről, és befektetnek a kordéba. A kocsi rázkódva elindult, a húgom jajveszékelt. Azután csend lett, végtelenül nagy csend. 

folytatás következik

2016. december 24., szombat

2016. december 21., szerda

Álmok regénye (tizedik rész)



Már minden fontosat megtudtunk egymásról, a beszélgetéseink a hétköznapok eseményei, gondjai felé terelődtek. Persze nem úgy értem, hogy a sajátjaink felé, mert arra mindketten kényesen ügyeltünk, hogy csak annyit tudjon meg a másik rólunk, amennyi szükséges, a nehézségeinkről hallgattunk, csak a jó dolgokról, és a sikereinkről szóltunk. Mint új brisbane-nek, sokat meséltem a hajdani áradásokról, melyek szinte minden évben fenyegetik a várost. A régi házak, mint az enyém is, cölöpökre épültek. Ilyen, árvízzel fenyegető eső volt a hét elején, de szerencsére, csak a városban esett, és csak egy napig.
Még soha nem éjszakáztam egy vízen hintázó kis motoros Yachton.  Az éjszakai égbolttal megfejelve csodálatosan éreztem magamat, David teljesen elvarázsolt. Verőfényes reggelre ébredtünk, a parti árnyékban reggeliztünk. David szerint tovább kellene állnunk, a szembe lévő hatalmas homokszigetre – North-Stradbroke szigetre. Meseszép öblei vannak, kevés lakott területtel. Összepakoltunk, és elhagytuk a kis Peel szigetet, mely valamikor lepraszigetként működött.
Stradbroke-n egy csendes kis öblöt keresünk, de előtte feltöltjük a hűtőt Dunvich-ban, a legnagyobb lakott helyiségben, majd északnak vesszük az irányt, elhagyjuk a Korall-tengert, és a sziget óceán felőli partján keresünk egy kis öblöt a kikötéshez.
Majdnem dél lett, amikor végre kikötöttünk egy elhagyatott, kis öblöcskében. Az ismert, nagy strandok ezen a szigeten is jól felszereltek, életmentőkkel őrzöttek, de itt csak mi voltunk és az óceán morajlása. Partra hordtuk a fontos dolgokat, és belevetettük magunkat a habokba, szó szerint, mert az óceánparti hullámok erőteljesebbek és nagyobbal, mint a Korall tengeré. Ebben a forróságban az óceán sem igazán hűtötte le az embert, mert meleg volt a part közelében. Beljebb nem lehetett úszni az áramlások miatt. David unszolására, ígérete ellenére rávett, hogy meséljem el a következő álmom történetét. Szerinte ez a békés környezet, ideális hely, a történeteimhez. Ez után már soha többé nem mentem a rendelőjébe, az álmaimhoz mindig megtaláltuk a legalkalmasabb helyeket.

A harmadik álom
Nekem, Olivia Kremernek, az úr 1337. esztendejében fiam született. Apám és nagyapám után William nevet adtuk neki. Mivel a gyermekem házasságon kívül született, az egyházközség harminckét penny gyermekbüntetést szabott ki a családunkra. Szüleim, testvéreim, az idős nagyapám, mindannyiunk, a hely uránál, és az egyházközösségnél dolgozott éhbérért. Összekuporgattuk a büntetést, és William-t boldogan neveltük, ő lett a család szemefénye. Anyámat, és nagyanyámat a Jóisten fiatalon szólította magához, mindketten az utolsó szülésüket követően haltak meg, gyermekeik anya nélkül, még csecsemőkorukban követték őket a halálba. Egyszerű, istenfélő családként éltünk, napestig dolgoztunk uraink földjein, és azon a kevésen, amit a mi birtokunknak tudtunk, de az egyházi beszolgáltatás után nem sok maradt nekünk. Bátyáim szívesen elmentek volna világot látni, jobban fizető munkát keresni, de nem tehették, mert ha rájuk találnak, visszatoloncolják őket és börtön vár rájuk. A pihenőnapokon Isten házában imádkoztunk a teremtőhöz, az esőért, bűneink bocsánatáért, a békés életért. Reménykedtünk, hogy Isten nem sújt bennünket betegségekkel, katasztrófákkal, buzgó imáink meghallgatásra találnak.
A rossz hírek mindig madárszárnyon járnak, az emberek suttogták, hogy Angliát is elérte a fekete halál. Stafford környékére, és mi kis falunkba, Walsham Le Willows- ba, ezerháromszáznegyvenkilenc tavaszán ért el a dögvész, a legszörnyűbb betegség, ami embert érhet. Körmenetekkel, és szüntelen imádsággal kértük Istent, hogy bocsássa meg bűneinket, és ne sújtsa a falu népét ezzel a szörnyű kórral. Az atya prédikációiban minden alkalommal, azzal ostorozott bennünket, hogy a bűnös életünk az oka a járvány kitörésének. Apám szerint a betegséget egyik ember ragassza a másikra, megtiltotta, hogy a haldoklók közelébe menjünk. Megparancsolta, hogy ha a család valamelyik tagja a dögvésztől pusztul el, a házunk végén lévő kertbe temessük el illendően. Tiltotta a templomba, vagy a körmenetre járást is, mert szerinte onnan hozzuk haza a kórt. Mi nem igazán hittünk neki, és buzgón imádkoztunk vasárnaponként a többi istenfélővel együtt, hiszen dolgozni is együtt mentünk a falubeliekkel, a kór ott is ránk ragadhatott.
A mi házunkban először a nagyapám kezdte a fejét fájdítani, két nap múlva nagy fekete búbok jelentek meg a testén. Erősen izzadt, nem győztük mosdatni a testét. Néhány nap múlva William nagyapát sírva vittük ki a temetőbe nagyanyám mellé. Riadtan láttuk, hogy néhány nap múlva, a mi erős apánk is lerogyott, testét ellepték a szörnyű kelések. Páni félelem telepedett a családunkra, és az egész falura. Hillary húgom, egész nap, még munka közben is csak imádkozott. Tüzeket gyújtottak az emberek, hogy elűzzék a betegséget, ők is imádkoztak és átkozódtak, már nem hittek az atyának sem, akit szintén hamar elvitt a pestis.
Apánkat is sírba tettük, de már a kertünk végébe, kívánsága szerint. Alig telt el egy hét, megbetegedett a fiam, a legfiatalabb William Kremer. Az ő ápolása számomra maga volt a borzalom, mert tudtam a betegség lefolyását, kínjait. Alig aludtam, csak sírtam és könyörögtem a Jóistenhez, Szűzanyához, hogy ne vegye el az életét, büntessen engem helyette.
A temetés után, már nem imádkoztam, nem jártam a templomba, csak átkozódtam, és vártam a halált, hiszen a család bűnöse én voltam egyedül, mert engedtem a testi vágyaimnak, és egy fattyút szültem, az én drága kicsi fiamat, aki helyettem bűnhődött. Nem telt el sok idő és a negyedik Kremert, John bátyámat is eltemettük a kertbe, akit az utolsó Kremer, William bátyám követett a sírba. Az emberek összesúgtak mögöttünk, mert a kertbe temettük el a családtagjainkat, és azért is, mert én nem jártam többet a templomba, csak a húgom.
Folytatás köv.

2016. december 15., csütörtök

Álmok regénye (kilencedik rész)



- Nagyon különös történet, az elsőt sem éreztem mindennapinak. Amint becsukja maga mögött a rendelő ajtaját, már várom a következő heti történetet. Nagyon szórakoztat a jelenléte.
Hirtelen elhallgatott, kibámult a kertbe, néhány lépést tett felém, majd leülve, nagy levegőt vett. Tudtam, hogy valami fontosat fog kérdezni.
- Szeretném önt meghívni egy kis hétvégi hajókázásra. Nem kell mesélnie! Van egy kis négy személyes motoros yachtom, szívesen látom a barátnőjét is a barátjával együtt. Ez a hobbim, a hétvégi hajózás a szigetek között – hadarta el egy szuszra.
 Láttam rajta a megkönnyebbülés, hogy végre túl van a meghíváson. A kedvező válaszban reménykedve nézett rám. Tetszett a meglett férfi kisfiús zavara, Végül is mehetünk, bár Lily nem valószínű, hogy eljön. A legújabb barátját még nekem sem mutatta be, de az a sanda gyanúm, hogy nem is fogja már, rövid szerelem volt ez, pedig kezdetben csak úgy áradozott a férfiról, mostanában meg sem említi. Lily olyan, mint én, nem akarja magát lekötni, szereti a szabadságot, azért mindig akad egy-egy új barát, akivel eljár táncolni. 

Igyekeztem titokban végig mustrálni Dr. Lewin-t, mint férfit, ki tudja hányadszor már. Magas, kissé kopaszodik, talán ötvenéves, de lehet, hogy egyidősek vagyunk. Biztosan egyedül él, de azért nem hiszem, hogy annyira magányos lenne. Dús, sötét szemöldöke, erős álla, határozottságra, akaratra vall, Feltűnően kék szeme, szúrós tekintete egzotikus megjelenésűvé teszi. Ruhája egyszerű, de elegáns, a cipője márkás - igényes lehet magára. Most majd minden titkáról lehull a fátyol. Úgy sejtem, se felesége, se családja nincsen, lehet, hogy nem is volt. Ha ez derül ki, nem megyek vele többet sehova, akkor valami furcsaság, vagy titok lappang körülötte. Na, majd minden megtudok egy hét múlva – gondolta Miriam.
Milyen gyerekesen viselkedtem, mint egy kamasz. Ez a nő nem egy tizenhat éves kis fruska. Látom rajta, ahogy végigmér, szinte belém lát. Nem lennék meglepődve, ha már mindent tudna rólam. Öntudatos, határozott nő, nem lesz könnyű meghódítanom, pedig minden porcikámmal erre vágyom. Nagy pofont kaphatok ettől a kapcsolattól, mégis vonz valami hozzá. Talán a zöld, okos tekintete, szőkésbarna dús haja, üde bőre, nyurga fiatalos alkata. Nem tudom, ezt mondják kémiai hatásnak. Nem ijedek meg, tapasztalatból tudom, hogy minden nőnek van gyenge pontja, csak meg kell találni. Remélem, igent mond, mert ha már most elutasít, nincs értelme a további erőlködésnek – morfondírozott magában az orvos, Miriamot bámulva.
- Szívesen elmegyek, már régen hajókáztam a szigetek között. Megkérdezem a barátnőmet, talán még nincs más programja a hétvégére, bár arról tudnék.  Fogkefémet is hozzam?
- Mindenképpen, mert két napra gondoltam, az éjszakát valamelyik parti szállodában töltjük el, vagy a hajón.
- Rendben. Holnap este felhívom, addigra megtudom, hogy egyedül jövök e, vagy nem.
- Nagyon várom a hívását.
Másnap szakadó esőre ébredtem. Úgy esett, hogy levegőt alig lehetett kapni benne. A szél behordta a vizet a teraszra is, végig hömpölygött a kövön. Ablakon át figyeltem, és imádkoztam, hogy álljon el. Szerencsére csak Brisbane.ben esett, így volt remény. Megértem már néhány árvizet itt, nem szeretnék újabbat.
Amikor ilyen megállíthatatlanul szakad az eső, mindig a szüleim jutnak az eszembe, rájuk gondolok. Hiányoznak, szívesen megosztanám velük az örömömet, bánatomat. Huszonöt év, nagyon sok idő, már idősek lennének. Ha élnének, talán családot alapítottam volna, más munkával keresném a kenyerem. Lehet, hogy gyerekek vennének körül, és a mindennapok gondjaiból, tennivalóiból ki sem látszanék.
Mennyire szakad! Csak a Brisbane nehogy visszaforduljon, mert akkor ki is lép a medréből. Csak gyerekkoromban öntött ki annyira, hogy a mi környékünk is vízben állt. Sokáig nem mentünk iskolába. A baleset is ilyen szörnyű esőben történt, megcsúsztunk és nekivágódtunk egy hatalmas, út menti eukaliptusz fának. Apám azonnal szörnyethalt, anya még élt egy hétig a súlyos fejsérülésével, nekem csak a csontom tört, a csuklóm, és a vállam. Még ma sem működnek tökéletesen.
Lily visszautasította a meghívást, de nem azért mert nem lett volna kedve hozzá, nem. Azt mondta: én most felesleges lennék azon a hajón, oda csak te mész barátnőm, hisz ez az első randevúd Dr. Lewinnel. Jó hétvégét!
A hétvége, hipp-hopp, itt is volt. David Lewin Taxival jött értem, nem vittem sok holmit, csak egy kis bőrönd volt nálam és a kézitáskám. Alig ismertem rá az orvosra, megváltozott a külseje is, a laza nyári öltözettől. Napbarnított bőr, napszemüveg, sort, színes póló jól állt neki. Hamar kiértünk a kikötőbe.
Soha nem hajóztam még a Brisbane-n, tetszett a folyóról nézve a város. Fischerman sziget hídja alatt értünk ki a nyílt vizekre. David titokban tartotta az úti célt, csak annyit mondott, hogy csendes, de gyönyörű helyre hajózunk el. Az idő a hétvégére csodálatos lett, nyoma sem látszott a hét eleji ítéletidőnek. Az emberek kiszabadultak a hétközi taposómalomból, körülöttünk rengeteg vitorlás hajót láttam mindenfelé.  Már nem magázódtunk, David más arcát ismertem meg, ez jobban tetszett. Sokat nevetett, a jó humora lepett meg a legjobban.
- Nem vagyok kíváncsi természetű, de már nagyon szeretném tudni az úti célt.
- Peel Sziget. A hajósok paradicsoma, és a kempingezőké, de mindenki megtalálja a maga szórakozását, aki ott kiköt. A partja finom homokos, és nem egy túlzsúfolt, nyaralókkal teleépített sziget, de minden meg van rajta, ami csak kell az oda tévedőknek.
A szigetet gyorsan értük el, sok hajó ringatózott körülötte, körbe hajóztuk és egy békésebb helyen mi is kikötöttünk. David gyakorlott kempingezőnek látszott, mert a hóna alatt is volt a napvédő sátor, amit pillanatok alatt fel is állítottunk a parton. Levittük a kempingágyakat, és a szükséges holmikat, és jó munka után, belevetettük magunkat a vízbe. Farkaséhesen faltuk be az otthonról hozott szendvicseinket, és hideg sört ittunk. A delet a napvédő sátor alatt heverészéssel töltöttük, és végre nem rólam beszéltünk. Ha az ember közelebb kerül valakihez, szeretne többet tudni a múltjáról, mert így még jobban megismeri. Én is így voltam ezzel, hiszen a hajóúton, szinte csak én beszéltem, David csak hallgatott. Az emberismeretem most megcsalt, Meglepődtem, mikor a feleségéről mesélt, Gerdáról, akivel húsz évig - Darla lányuk tizennyolc éves koráig – éltek együtt, de az együttélés egyre rosszabbá vált. Gerda egy nap visszament Németországba, ahol született, és ahol a rokonsága él. Nem váltak el még. Lánya az apját hibáztatta, a rossz házasság miatt, férjhez ment, de nem tartják szorosan a kapcsolatot, mióta az apja is elhagyta Amerikát. Névnapokon, születésnapokon telefonálnak egymásnak csak. 
Este a hajón vacsoráztunk, zenét hallgattunk. Csodálatos nap volt, régen éreztem magam ilyen jól, szinte megfiatalodtam. David Lewin kezdett fontossá válni a számomra.
Folytatás következik

Kedvenceim

Blogarchívum