KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2015. május 21., csütörtök

Félelem




Képtelen vagyok felébredni, menekülnék, a hullámok vadul nekicsapnak a sziklás partnak. Körmeim elkopnak, de kaparom tovább a sikamlós köveket, Olykor már majdnem sikerül feljutnom, de a következő pillanatban a zabolátlan habokban találom magam. Nem sikerül felkapaszkodni, levegő után kapkodok, a légszomj, mint ébresztőóra, riaszt, és az éjszakai sötétségben, az ablak előtt, kirajzolódik a szélben táncoló fa, nagyokat sóhajtva, a valóság körülölel. Hunyorgok a fa lombjai között bevillanó telehold fényétől. Kezem idegesen kutat, az ágyam mellé rejtett vizes palack után kap. Nagyot kortyolva, már csak a valóság létezik, a gyötrő tehetetlenség érzése megbúvik az álomban, csak kínzó emlékfoszlányok maradnak meg belőle.
Gyermekként, egészen fiatalon, nem gyötörtek a lehetetlennel harcoló álmok, csak a mély álom nélküli nem létezést ismertem, melybe éppoly hirtelen zuhantam bele, mint amilyen gyorsan bukkantam fel belőle reggelente, kipihenten.
A kor, a megoldatlannak hitt feladataim, már végérvényesen megváltoztatták éjszakáimat. A fáradtságtól félálomban gyakran láttam azt a sötét alaktalan árnyat, mely a mellemre telepedve, a légszomjjal együtt elűzte a pihentető álmot is. Ahogy a rám bízottak száma, és a velejáró kötelességek nagysága nőtt, úgy szaporodtak az álmatlan, lidérc látogatta éjszakáim is. A társ, aki könnyített a terheken, túl korán kiszökött az életemből, örökre. A helyébe lépőt, a múlt emlékeiből kovácsolt díszes kerítés, már soha nem engedte olyan közel, hogy elfogadjam a segítséget tőle. Maradtam a magányos harcos, az életem nehézségeivel egyedül szembenéző.
Még taposom a sorsom által kijelölt ösvényt, mögöttem a múlt porfelhője, előttem az ismeretlennek hitt ködös jövő, de az út már lefelé visz, nincs benne örömteli várakozás. Tehetetlen, harcokkal teli álmaim egyre szaporodnak.  Félelem olykor elhatalmasodik bennem, vajon szembenézhetek az öregség nehézségeivel, a magam ácsolta magányos börtönömmel?  Nem tudom - de kilépni sem vagyok képes belőle, megszoktam, már olyan, mint a lélegzet, teljesen természetes.

2015. május 20., szerda

A mai futórózsás nap emlékére



TÖREDÉK ÉLET

Minden úgy marad már,
ahogy volt.
A kiborult pohár,
az üres üveg, a keresés.
Az ajtók mögött, riadt szobákban,
mintha lehetett volna,
padláson, pincében,
falakat csipkéző fények mögött.
Hallom az üvöltést,
farkas erőmből tört,
a száraz szemek,
csukott pillák,
kőkemény koppanását,
ahogy megdermedt a hit.
Ott álltam szégyenemben,
hogy elmehetett nélkülem,
azokra a hűvös, idegen tájakra,
ahol minden összeomlik,
s tán már nem szeret.
Hangom se hallja, nincs üzenet.
Kezem görbe mutatója hiába jár,
múlttá fordult, a tékozló jelen. 


Kedvenc költőm, Kardos M. Zsöte verse

2015. május 13., szerda

Nyáresti szösszenet





Forró nyári este, kellemes kis kerthelyiség zenével, nevetéssel, nagy asztaltársasággal. Kint a téren vidám zene, az emberek andalognak, táncolnak. Csillaghullós meleg augusztusi éjszaka kinn tarja őket. Néhol még hangos gyerek kacaj is felcsattan. A pincérek sürögnek-forognak, vicceket mesélnek, a vendégek egymás szavába vágnak, mindenki a maga történetét mondja, csúszik a sör, jóleső érzés a hideg gyöngyöző pohár érintése.
 Nagyhangú, tekintélyes pocakú férfi, hangosan dicséri önmagát, mennyi mindent tett a közösségért, éjt nappallá téve intézkedett, telefonált, és most kész, milyen sok ember élvezheti fáradozásainak gyümölcsét. Körülnézve, jóleső érzéssel zsebeli be az elismerő tekinteteket, áradozó hízelgéseket. Mindenki felnéz a beszélőre, szavait isszák, és a hirtelen támadt, pillanatnyi csendben, halkan megszólal a felesége, akkor most már itt az ideje, hogy értünk, a családodért  tegyél valamit.

2015. május 8., péntek

A baba




Hirtelen csend lett, a kismajmok vad ugrálása abbamaradt, mereven bámultak le a völgy végén emelkedő sziklaszirtre. Az a vadkutyák erősen védett területe volt, a majmok messze elkerülték, nem volt tanácsos ujjat húzni velük. Vad, és könyörtelen népség nem kegyelmezett a territóriumuk megsértőinek, a halál fia lett az, és a kutyák vacsorája. Őreik ügyesen elrejtőztek a magas fűben, és soha nem aludtak, nem volt tanácsos a majmoknak kíváncsiskodniuk.  Többnyire nem is volt mit nézegetni náluk, talán csak a kiskutyák játéka volt csak arra érdemes, hogy néhány majom jól elszórakozzon a viháncoláson, bár a majomgyerekek játéka sokkal több látnivalót nyújtott, de néha már megunták. Most nem a kis kutyák keltették fel a figyelmüket, hanem a kelő nap fényében megvillanó összerágott rózsaszín furcsa tárgy.  Összebújtak, mutogattak, hevesen vitáztak, majd a legbátrabb elindult a növényzet takarásában, míg a többiek éktelen kiabálásba kezdtek, remélve, hogy elterelik az őrök figyelmét. A rikácsolásra megjelenő rangidős hím szigorú tekintettel vetett véget a meggondolatlan akciónak. A tárgy továbbra is ott kínálta magát, és már a majomcsalád öregjeinek is magához vonzotta a tekintetét.
Tervet kell megbeszélnünk, mondta a legidősebb majommatróna, bár ezeknél állandóan fennáll a veszély, de ha vadászni indulnak, csökken egy kicsit, csak a fiatalok és a nagyon öregek maradnak a barlang körül. Alkonyatkor van erre lehetőség, a kicsik akkor többet szunyókálnak. A vita, a tanácskozás már egy órája tartott, mikor a fiatal majmok izgatottan hozták a hírt, hogy a tárgy, leesett a szírt alá, oda a viháncoló kutyakölykök nem mehettek le.
— Na, ez jó hír. Megkönnyíti a feladatot, igaz ott is nagy a veszély, könnyebb elterelni az őrök figyelmét, és még sem a barlangjuk szája elé kell lopakodni.
— Látja valaki, hogy hova esett?
Néma csend volt a válasz. Már minden majom kimeresztett szemmel kutatta a szírt alatti helyet. A fiatalok felmerészkedtek a völgy fölé hajló fák tetejére, onnan nyújtogatták a nyakukat. Lent a szirten néhány kutya már észrevette a majmok kíváncsiskodását, de mivel nem tudták mire vélni, nem törődtek vele, egyébként is a majmokat kíváncsi, leskelődő népségnek tartották.
— Ott van, egy bokron fennakadt! — kiáltotta le a fáról az egyik igencsak éles szemű fiatal.
Nagyon sokat kellett mutogatnia, magyarázkodni, mire a majmok többsége is meglátta. Az idősebbek, már készen is voltak a megszerzés tervével. A tárgy már olyan fontossá vált, mint az élelem, mindenki azt kereste szemével, és alig várták az alkonyt, hogy odalopózhassanak, és megkaparintsák.
Az alkony hamar eljött, a majmok abbahagyták a kurkászást, nagy sietséggel készítették el az éjszakai alvóhelyüket, majd a bátrabb és ügyesebb fiatalok odaültek az idősek köré.
Kitörő örömmel nyugtázták, hogy a kutyafalka életerős tagjai elvonultak vadászni, a kicsiket a barlangba terelték. Az őrszemek ugyan a helyükön leskelődtek, de elterelhető a figyelmük, mert a legkisebb neszt is meghallják, a hangos majom zajra a fejüket is elfordítják.  Így is történt, hangos veszekedésbe kezdett a majomcsapat, addig egy, a legügyesebb, nesztelen gyors léptekkel, leosont a szírt alá, és megragadta hőn óhajtott rózsaszínű tárgyat, és ahogy jött, éppolyan óvatosan visszaosont a majomtáborba. A tárgyat a rangidős majom vitte el a hálóhelyére, szorosan magához szorítva aludt el vele.
Másnap a kelő nap fényénél, egyenként szállingóztak le a majmok a fáról, és mind odaültek a majomvezér köré. Kíváncsiskodva lesték a tárgyat, melynek a formája egy kicsit hasonlított a majomgyerekekre, de csak egy kicsit. Az anyaga ismeretlen volt, soha nem találkoztak ilyen fával, mert kemény volt, igaz a kiskutyák összerágták egy kicsit. Őszinte kíváncsisággal remélték, hogy a bölcs öreg majom tudja mit tart a kezében.
— Ez egy baba! — mondta. Ez az ember gyerekeinek játéka volt, és olyan is, mint az ember gyereke, csupasz. Az idő megkoptatta, de így is csoda, hogy fennmaradt ilyen épségben. Valószínű, hogy barlang mélyéről hozta elő egy kíváncsi kutyakölyök.
- Ki volt az-az ember? Az ember a mi ősünk volt, én is gyerekkoromban hallottam róluk az öregek mesélték, hogy hajdanán nagyon régen itt élt a földön. Nagyon okos volt, minden területet elfoglalt, furcsa szokásaik és tárgyaik voltak. Az őseink idejében még láthatóak voltak a hatalmas alvóhelyeik, tárgyaik. Az állatok nem szerették az embert, mert gonosz volt velük. Csak a kutyák, azok imádták őket, minden eszességet eltanultak tőlük, azért élnek ilyen sokan, mert okosak. Amióta nincs ember körülöttünk, nyugodtan élhetünk, mondták az Őseink.
— Hova lettek az emberek? — kérdezték szinte egyszerre.
— Azt nem tudom, az őseink sem tudták, azt mondják, már elpusztultak, mert senki sem találkozik velük. A kutyák is falkában élnek. Hatalmas kőházaik voltak, mindent elfoglaltak, de mára már mindenük elpusztult, csak a barlangok mélyén lehet találni olyan tárgyakat, ami talán az övék lehetett.
A majmok megbűvölve bámulták a babát, kézről kézre adták. Majd odaadták a kicsiknek, akik kitörő örömmel vad játékba kezdek. Néhány hét múlva a babából semmi nem maradt, és senkit nem érdekelt többé.

2015. május 6., szerda

Kedvenc költőmtől




Kardos M. Zsöte: Füstjelek






Veled indultam.
Akkor még virágok nyíltak
ruhám selymén,
harmattá fürdött az éjszaka,
és álommá a nappal,
csókok suhantak a reggeli kenyéren,
lelkem nem maradt éhen soha.
Most meztelen ágyamra fekszik a hó,
szél süvít lantod helyén,
fűtött kályhám mellett fázom,
magamban vagyok töredék,
tested idegen életekben nyílik,
illatodat sem hozzák felém.
Könnyeim mosták feslett ingedet,
ne keljél útra ilyen tisztán,
maradj velem kértelek,
porodat hurcolja messzi
homályba, felőröl a végtelen.
De te makacsul éltél és haltál.
Most minden csokor jégvirág.
Szeretnek ott nem múló fénnyel,
ahogy én tettem öledbe napjaim?
Mért hagytál engem gödreimben,
fél szívvel csak félig élni itt?
Látod, a hiány fel nem
száradó tócsáiban kuporgok,
hívő és hitetlen lettem.
Gyászszalagot fonó fekete
tollú varjakat szeretek,
kérdések keringenek rekedt,
száraz ágra akadt kiürült fészekben,
választ nem költhet idegen madár.
Nedves álmaimban félelem a szabadság,
átokként kísér az utolsó áldás,
mégis mennem kell,
oda ahol az utak váltak.
Öreg lámpásomból oson a láng,
füstjelekkel üzen hamuba hűlt magány.

Kedvenceim

Blogarchívum