KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2015. augusztus 26., szerda

Színek, virágok, emlékek




Déli forróság, rezeg a levegő, csend van, a madarak a bokrok mélyén pihegnek, kutyánk lustán pislog, nincs senki, akit megugatna, az utca kihalt, az emberek is elrejtőztek az égető napsugarak elől. Állok az ablak előtt, nézem a dúsan zöldellő, virágos előkertem. Csenevész, de kínjában magasra törő csúf tuját, mely ilyentájt roskadozik a virágzó trombitafolyondár súlya alatt, teljesen eluralja, szinte ki sem látszik alóla, narancsszínű, hatalmas virágaival telerakja, melyek a nyitott ablakon még a házba is bekukucskálnak. Sok-sok éve már annak, hogy hozzánk került, pontosabban, én csodálkoztam rá, egy idegen ház előkertjében, ahol elvadulva eluralta az egész előkertet, és csodálatos narancsszínbe borította azt. Nekem a folyondár a hatalom virága lett, a rút tuja, szegény, maga az önfeláldozás szerény növénye.
Rég volt, ma is arra járok, temetőbe menet, de a hatalom ittas folyondárt kiirtották a régi kertből, helyette a zöld gyep közepén egy szelíd kis gömbtuja üldögél. Lehet, hogy idővel ő is elterebélyesedik, mint a miénk, aki régen csak a hatalmas nyírfa árnyékában létezett, csendesen gubbasztott, de amint a fűrész kettészelte a nyír életét, a kis tuja évről évre kövérebb, és nagyobb lett, kivirult a lelkem a fénytől, vagy felszabadult az elnyomás alól.  Büszkén áll a ház előtt, mellyel egykorú, egy házaló, cserje árustól vettük, már majdnem negyven éve. A rút tuja tövében, minden tavasszal kitör földből egy erdei páfrány, melyet egy ismerős család csent el a Bakony rengetegéből, nem tudván, hogy védett, de nálam jól érzi magát, védi a tűző nap hevétől a szegény rút tuja. Ha ránézek, mindig megjelenik a lelki szemeim előtt a család, akik majdnem tíz évig laktak a kerti házban.
Mellette a borzas élénk színű évelő lángvirág árnyékában bújik meg a hatalmas levelű fekete hunyor, ő a tél virága, már a hó alatt virágzik, örökzöld, mint a ragyogó kék virágaival kérkedő télizöld. A hunyor szégyenlős növény, nagy levelei alá rejti el ékességeit. Sok éve halott, egykori munkatársnőm hozta a kertjéből. Ha ránézek, mindig őt látom, még a hangját is hallom. Felnevelte egyedül, majd útjukra engedte a gyermekeit, mind az ötöt, és amikor végre megpihenhetett volna, és hátradőlve, elégedetten nyugtázta volna a gyermekei boldogulását, súlyos gyógyíthatatlan betegség ragadta el. Éjjel nappal dolgozott, nappal a bankban könyvelt, ha hazaért várta a háztartás, és az éjszakai munka, az otthoni könyvelés. Ha a hunyorra nézek, őt látom, szelíd, soha nem panaszkodó alakja jelenik meg előttem. Így lett számomra a hunyor, az igazságtalanság virága.
Az udvart, a kertet járva, anyámat látom, sok éve már annak, hogy áthajózott a Styx folyón egy másik világba. Mára már terebélyes fügebokrunkat, talán harminc éve hozta egy őszön, kis fehér nejlon táskában.  Évekig csak a gondot okozta, ősszel be kellett takarni, tavasszal kitakarni, és eltüzelni az összetöredezett nádat, termést csak néhányat adott, mutatóba, de néhány éve, ahogy az időjárásunk enyhült, melegebb lett a tél, nőtt a termése, mára már alig győzőm főzni a fügelekvárt. A füge az elpusztíthatatlanság növénye, volt, hogy a fogcsikorgató, hideg tél tövig elfagyasztotta, de megölni nem volt ereje, a meleg május új hajtásokat csalt elő.
A formás fává serdülő téli körte és egy hamvas virágú tearózsa tövében bújik meg anyám korall piros virágú mini rózsája. Öreg már, az idejét sem tudom, mikor kaptam tőle ajándékként, de a rózsák hosszú életűek ő a végtelen idő virága.
Anyám hatalmas fehér virágú klemátiszát, a májusi virágba borulásakor, minden arra járó megcsodálja. Néha megállnak, nem akarják elhinni, hogy klemátisz. Számomra ő, csak a boldog gyermekkorra, anyámra emlékeztető, időtlen emlékek, fehér virága.
Itt a hátsó kertben, anyám rózsája közelében áll, a vén diófa törzsének a maradék csonkja, már csak virágtartó, anyámtól kapott, jól elszaporodott, narancssárga kíiviák virágoznak a tetején minden évben. Nyaranta mellette pihengetek a nagy nyári melegben. Ha ránézek, apám csendes alakja jelenik meg, fehér haja világít. Harmincnyolc éve hozta egy esős tavaszon, ketten ültettük el. Élt harminckét évet, apám már több, mint egy évtizede halott, de még neki is hallom a hangját. A klívia, a diófa csonkja így együtt, a halálra emlékeztetnek, az idő súlyára, mely alól már nem bújhatunk ki, addig nyom, míg mindannyian egy felvillanó emlékké nem válunk, valaki emlékezetében.

2015. augusztus 20., csütörtök

A kenyérsütés



Részlet a Mezítláb a forró homokon novellás kötetemből.
(régi történetek a gyermek koromból)


A tanyasi életünk legszebb napjai a csütörtök és a vasárnap voltak. Csütörtök azért, mert ezen a napon olyan finom illatok terjengtek a házban, hogy mi bizony addig ki sem mentünk, míg az összes kenyér ki nem sült, mert akkor jött a lángos sütés. Vasárnap pedig azért, mert finom csirkepaprikás, vagy gyenge húsú rántott csirke illata terjengett, még az udvaron is, hozzá zöldséges krumpli, és a húslevesről még nem is szóltam. Kora reggel már kergettük a fazékba valót a kukoricagóré körül.  Be kell vallanom, hogy semmi sajnálatot nem éreztünk a csirkék iránt, nekünk, a csirkekergetés a finom ebédet jelentette. Volt olyan, hogy egy öreg tyúkot kellett elkapni, mert már ritkán adta a tojást, ebből olyan finom leves lett, hogy eszünkbe sem jutott állatszeretet, csak amikor a tányérunkon gőzölgött a finom tyúkhúsleves, gondoltunk arra, hogy érdemes volt ezt a tyúkot megfogni. Megtanultuk, hogy az állat eledel, sőt nagyanyám megtanított, gyorsan és ügyesen elvágni a csirke, vagy a tyúk nyakát a legkevesebb fájdalmat okozva. A tollat a vágásnál gyorsan letépni és egy erőteljes gyors mozdulattal átvágni a csirke nyakát, de a másik kezünkkel összefogni a szárnyát, a lábunkkal rálépni a lábára, majd felemelni és egy edénybe belefolyatni a vérét. Ez lett a reggelink, megsütve hagymával. Lehet, hogy ez mai gyerek számára barbár dolognak tűnik, de a mai gyerek csak eszi a csirkét és azt hiszi, hogy az csak úgy ott terem a pultba, pedig azoknak a csirkéknek sokkal sanyarúbb életük volt, mint a mi szabadon nevelt boldog életű csirkéinknek. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a kapirgáló szaladgáló csirkék húsa nem volt olyan puha és porhanyós, mint a mai boltban kaphatóknak, de valahogy ízesebbek voltak, vagy mi lettünk délre nagyon éhesek

Jól elkanyarodtam a csütörtöktől, amelyen a Mamának már hajnal háromkor talpon kellett lennie, a kakas is csak később kukorékolt, amit mindig hallottunk, mert az ablakunk a góréra nézett. Felébredtem rá, és azzal a jóleső érzéssel nyújtóztam el a paplan alatt, hogy még alhatok tovább.

A sütéshez a Mama már az előző nap este mindent odakészített. A dagasztóteknő, a szakajtók, a sütő lapát, a kovász és a liszt  mind a nagykamrában voltak. A lisztet beleszitálta a dagasztóteknőbe és letakarta. A kovászt bevizezte és a nagy asztalra tette. Mindent kikészített, mert hajnalban már dagasztotta a kenyeret. A fejét aznap fehér kendővel kötötte be és szép fehér kötény tett maga elé. A kenyérdagasztás nagy erőt kívánt és kitartást, mert addig tartott, míg a tészta szép selymes lett és elvált a kéztől és a teknőtől. Minden kenyérdagasztás végén egy tálba tett egy darab tésztát belisztezve letakarta konyharuhával és bevitte a kiskamrába, ez volt a kovász, a következő heti sütés élesztője. Mire mi kinyitottuk a szemünket, a kenyerek a szakajtókba kiszakítva, fehér szakajtóruhával letakarva keltek, bizony elég sokáig. Az is lehet, hogy mi voltunk türelmetlenek. Behoztunk egy hatalmas kukoricaszár kévét  és becsúsztattuk a kemencébe. A mama begyújtotta és alaposan fölfűtötte. Kisöpörte a pernyét, és ha jól szikrázott, megfelelő volt a hő a sütéshez. A hatalmasra dagadt kenyereket sorban ráfordította a sütőlapátra, megvizezte a tetejüket és bevetette a kemence közepébe.

Bizony sokat vártunk, volt tizenegy óra is mire a hatalmas kerek kenyerek megsültek, szám szerint négy. Akkorák voltak, hogy egy majdnem két napig is kitartott. Addigra a Mama kihúzkodta  a maradék kenyértésztából a lángosokat és gyorsan megsütötte, no mi erre vártunk, nagyon türelmetlenül.

Az ebéd ilyenkor ez volt, meg egy kis krumplileves. A lángos forrón, megsózva, fokhagymázva és friss tejföllel meglocsolva  mennyei étel volt. Az még finomabbá tette, hogy nekünk ekkorra már kopogott a szemünk az éhségtől, amit egy kis gyümölccsel csillapítottunk, még a finnyás öcsém is alig várta. A sózott szalonnára bizony rá sem bírt nézni nemhogy egyen is belőle, igaz mi sem szerettük, mert zsírosnak tartottuk, és nem is volt felfüstölve. Volt ugyan füstölt szalonna is, de az kevés, errefelé a sózott volt elterjedve. No de a lángost azt falta pukkadásig velünk együtt.

Ebéd után ilyenkor még mi is aludtunk, még az örökmozgó öcsénk is, pedig ez rá nem volt jellemző, mindig kiszökött az ablakon a kertbe, pedig dél alatt olyan borzasztó volt a hőség, hogy csak a hűs szobában lehetett kibírni. Többnyire a zsombékoshoz ment békázni.

Nagyanyánk mindent elmosott, elpakolt,  a kihűlt kenyereket szép kockás kendőbe csavarta, és sorba rakta a pad végén. Mielőtt  megszegte keresztet vetett rá, és a gyürkét elosztotta közöttünk, mert nagyon szerettük a kenyér héját, ami vastag volt és nagyon finom. A kenyér becses ételnek számított, nem szabadott eldobni, bizony azért kikaptunk. A kenyérhéját, a nagyszüleim levágták, de az ment a kutyának a szalonna bőrével együtt. Nem volt pazarlás, az ételből keveset mertek, de azt mind meg kellett enni, ha nem volt elég kaptunk újra. Ma már nincs becsülete a kenyérnek, mert a boltok polcai tele vannak, és csak betesszük a kosarunkba. Ott a tanyán dolgozva, látva megtanultuk, hogy a kenyérnek hosszú az útja, míg az asztalra kerül.

Kedvenceim

Blogarchívum