A vadász
A faluvégi
sáros utakon kevesen jártak. Gyerekek játszottak a kanális parton, nyaranta
fürödtek a poshadt vízben, és a kacsákat terelték esténként haza. Kanálison túl
már nem volt ház, csak a rengeteg. A kanálisparti putrikkal véget is ért a
kicsi falu. A hevenyészett, ezer helyen lyukas kerítések mögött legfeljebb
kukorica, közte paszuly, egy kis kolompér termett és a gaz burjánzott. Igaz,
mire a háziak kiértek a kertbe a termést fel vagy leszedni, már semmit sem hagytak
nekik a vadak. A vaddisznók alaposan feltúrták a kertet, ásni sem kellett ezt a
homokos földet tavasszal. Nem is vették a fáradságot a kertek gazdái, csak úgy
elvetettek, azután az isten szent nevében nőtt a gazzal együtt.
Esténként
összejöttek a szomszédok, dalolgattak, a gyerekek táncoltak, és mohón falták a
parázsban sült krumplit. Néha nagyobb tüzet raktak, és a környéken messzire
terjengett a sült szalonna illata, de legtöbbször csak a tűz lobogott a hold fényénél,
a szalonna elmaradt.
A legutolsó
putriban, négy gyerek sivalkodott vacsoraidőben, ha nem telt meg a hasuk. Anyjuk
kezét a csípőjére téve, nagy hasát előre tolva, átkozta ezt a rohadt világot,
ahol nincs annyi munka a férfiembereknek, hogy purdékat jóllakassák. Az ura
csak ült a putri ajtó küszöbén, és jó nagyokat köpött a porba. Neki a cigaretta
hiányzott. Napok óta figyelt, hallgatózott éjszakánként a kert elején, leste a
vaddisznókat, ahogy garázdálkodnak a kertben. A kutyák ugattak, de azok rájuk
sem hederítettek. – Kéne egy erős drótcsapda –gondolta. Reggelre tálalva lenne
az ennivaló, megérdemlik azok a rohadtak a hurkot, mindent fölzabálnak előlünk
úgyis.
El is ment
másnap a szomszéd faluban lakó, lomizásból élő rokonához, és egy erős csapdával
tért haza. Az asszony megint kárálni kezdett, hogy azt a gyilkot fel ne állítsa
a kert végében, mert belefut valamelyik kölök és annak annyi.
- Hát vigyázz
rájuk este, mert még ma fölállítom, és hajnalban már ki is belezem a dögöt, és
délre már húst eszünk, nem az éhkoppot nyeljük te! – kiabálta vissza.
- Csak a
szád nagy te! A múltkor se fogtál, ez a csapda se csattan el, és nyelhetjük a
nyálunkat ebéd helyett – feleselte a felesége.
- Ez most
jó, kipróbáltuk. Hallgass már el, nem köll azt tudni az egész falunak, hogy mire
készülök!
- Ha fogsz,
köll nekik adni, űk is adtak, na!
Este, úgy
kilenc körül állította fel a csapdát. Egész éjjel ott ült a küszöbön és
figyelt. Úgy éjfél után kezdtek a kutyák ugatni, és már hallott is röfögést,
néha horkantást, néha visítást. - Itt vannak! – nyugtázta jólesően, remélem egy
jókora süldő lép bele a csapdámba. Abban a pillanatban disznóvisítás nyomott el
minden más éjszakai neszt.
– Megvan! –
– Megvan! –
A disznó
majd egy órát ordított, a társai nagy robajjal hanyatt homlok menekültek. A
kutyák egyre közelebb ugattak, némelyik bemerészkedett a kertjükbe. Végül csak
néha csattant fel egy fájdalmas hörgés. Már derengett, amikor fogta a disznóölő
nagykést, majd felrántotta az ócska kertkaput, és elindult a ritkuló nyögés
irányába. Boldog volt, lesz kaja, de nem csak egy napra.
Lassított,
már látta a disznót, de meg is ijedt tőle. Nem hitte, a hangokat hallva, hogy
ekkora. Ekkor látta meg, hogy a hátsó lábát kapta el a csapda. A disznó meredten
nézte a derengő hajnali fényben. A vadász lassított, erősen izzadt, hangosan
zihált az izgalomtól, és azon gondolkodott, hogy most mi lesz. Jobb lett volna,
ha az első lábával lép bele, ebben reménykedett, most már nem érezte olyan
bátornak magát. A gyorsaságában bízott, és abban, hogy a disznó elfáradt.
Lassan
közelített, hirtelen meglátta a közelben heverő kutyatetemet. Visszahőkölt.
- A rohadt
életbe! Megdöglesz! – ezzel előrevetette magát, és döfött.
A disznó
hasába mélyesztette a kését, az pedig átharapta a bal combját. A disznó
lerogyott, a vadász combjából sugárban ömlött a vér. Segítségért kiáltozva sántított a ház felé, de
mire a felesége kiért a kertbe, elvérzett.
Másnap a
szomszédok megsütötték a disznót, és a telep összes gyereke tele hassal
táncolta körbe a tüzet, míg a felnőttek siratták a vadászt.
A préda
A konda hat
kismalaccal gyarapodott, az anyjuk, most hozta elő őket. A nagyobbacskák
alaposan megszaglászták az új jövevényeket, majd vad kergetőzéssel beavatták
őket a napi játékba. Az anyák a malacok körül járkálva turkálták az avart, de a
szemük és a fülük éberen figyelt. A nagyobb süldők egymással voltak elfoglalva,
a kanok fitogtatták az erejüket. A hatalmas öreg kan, egy kicsit távolabb
békésen feküdt, egy kicsit szunyókált. A déli meleg arra ösztönözte a kocákat,
hogy valami jó kis dagonya helyet keressenek. A legidősebb neki is lódult, az
irány, a kanális kiszélesedő, távoli szakasza volt, ahol nem zavarják őket a
csupaszok. Az embert nevezték egymás között így, de legtöbbször a büdös jelzőt
is megkapták, mert az ember disznóorral szagolva mindig büdös, izzadságszaguk
keveredik valami szagosítóval.
A nagy
csorda, vannak vagy húszan, egytől egyig mind belefeküdt a koszos sáros vízbe,
a kicsik a partszélen utánozták az anyjukat, akik miután alaposan besározták
magukat, békésen hűsöltek. A napi dagonya után visszaballagtak az erdő mélyére,
és estig békésen aludt mindenki a maga vackában.
A fiatal
hatalmas kan, az öreg riválisa, éberen figyelt. Érezte eljött az ő ideje. Az öreg,
ha a közelébe került, dühösen ráhorkant, de egyéb nem történt még eddig. Tudta,
hogy egyszer mindennek vége szakad, az ő dicsőségének is, de a látszatot őrizni
kell.
Már az esti
vacsorán járt az esze mindenkinek, a kukoricán, az újkrumplin, némelyik kertben
piroslott a paradicsom, és jókora uborkák is akadtak, néhol még tök is volt.
Amikor az esthajnalcsillag felszaladt az égre, és utat mutatott, a konda
elindult a kertek irányába. – Csak azok büdös ebek ne ugatnának folyton, még
szerencse, hogy nem mernek közel merészkedni hozzánk – gondolta a fiatal kan.
Néhány koca
ért oda elsőnek, már javában taposták le a kukoricát, amikor a fiatal kan is
nekilátott a csámcsogásnak. Az öreg anyakoca óvatosan lépdelt, már sokszor
látott csapdába szorult vadat életében. Ezek a csupaszok mindenfelé kiteszik
azt, már messziről érzik a szaguk, akkor óvatosan hátrálni kell, mutatta a
malacoknak, de azok rá se hederítettek, csak zabáltak. Mindent fel kell falni, tudta
ezt az öreg, mert jön az ínséges tél, akkor nem lesz ez a bőség.
Fájdalmas
visításra megriadt az egész csorda és hanyatt homlok menekültek, ki merre
látott, csak el a kertektől. A fiatal kan magára maradt kínjával, rángatta a
lábát, de hiába, vascsapda rácsattant, eltörve azt. Nem bírt szabadulni, ekkor
közvetlen előtte egy rühes, koszos eb állt veszettül támadva. A kutya az első
lábait harapta, de csak sikerült neki a támadó nyakát átharapnia. Az vonaglott, majd egy
pár métert vonszolta az irháját, és kilehelte a lelkét.
Ekkor jelent
meg a csupasz, kezében hatalmas kés villant. A fiatal kan tudta, hogy üt az utolsó
órája, de elhatározta, hogy nem adja könnyen az életét. Érezte a vadász büdös
izzadság és félelem szagát. – Tehát ő is fél, ez jó – és a szemébe nézett. A
vadász lendült, megvillant a kés éle a hold gyér fényénél, éles fájdalmat érzett,
és harapott. Fogai között érezte a csupasz csontját. – Megdöglesz te is –
hörögte és lerogyott. Nézte, ahogy a vadász vonszolja magát, de a kiáltozását
már nem hallotta.