Július végi már a nyár
Áloműző a forróság
Az élet egy röpke tánc
Pitymallik, teraszon ülve bámulom a hajnalhasadást, kiűzött
az álmatlanság. A csendbe belekondul egy távoli harangszó, vonatzakatolás, és a
tóról felhangzik a vadkacsák korai hápogása, ők a hajnal madarai. A nap, izzó,
kecses kolosszusa még csak derengő fényt ad, lassan, kényelmesen fordulunk rá.
A kert még sötét árnyék csupán, madaraim álmosan gubbasztanak a vén tuják
mélyén, a kutyám hangos szuszogása kihallik az ólból. Mozdulatlanul ülök, várom
a hajnalt. Várom a csodát, mely földöntúli fényárral indítja el az új napot.
Felvillan az első fénysugár, végigszalad a házak falán,
megcsillan a tó vizén, kifényesíti az ember tekintetét. Lassan felkúszik az
ágakon, kibontakozik a régi ismerős táj. Moccanásomra a kutya álmosan nyújtózik
előttem, kérdőn néz rám. Mi végre ez a hajnali találkozás? Feleletet nem várva a lábaimhoz elé rogy és
összegömbölyödve egykedvűen bámul a semmibe.
Július végi forró nyár
Nyitja emlékeim házát
Köddé vált már az ifjúság
A nap ragyogva előtör a házak mögül, aranykeretbe von minden
láthatót. Tetőkön át szalad a fény, átsuhan az ablakok üvegén, a korán kelők
álmos arcára mosolyt csal. Harsogó fényárral, vidáman indul egy reményteli új
nap.
Ülök a hajnali napsugárban, lábaimnál alszik a kutyám,
előttem éhes verebek csipkedik fel az etetőből kihullott magokat, rólam nem
vesznek tudomást.
Emlékeim képernyőjén, kézen fogva sétál egy fiatal pár a
virradati fényözönben. Lépteik könnyűek,
arcukra a nap ráfestette a boldogság, a jó remény jeleit, hogy majdan egy hideg
alkonyon lemossa azokat. A tó felett az éjjeli köd lassan gomolyogva megadja
magát a napsugaraknak, eltűnik, mintha sose lett volna. Csak az örök életű
emlékeim maradnak itt.
Július végén rohan már a nyár
Kezemen látom az idő nyomát
A múlt zenél, hallom a muzsikát
A hajnali csendnek vége, kutyák ugatása hallik, autók zaja
jön az úton át, indul a nap. Már nem riaszt álmomból cserregő óra, a munkásélet
taposómalmát régóta nem hajtom már. Kutya a lábamhoz simul, megnyugtatja a
közelségem. Korai magányomban csak vele bámulom a hajnalhasadást, az univerzum
eme mesés csodáját.
Emlékeim messzi ködében egy zajos táncterem hajnali
homályában megbúvó kis zugát látom. Ott forgunk a muzsikától megbabonázva.
Ám már akkor éreztük talán, annak különlegességét, hogy az a
perc, az a hajnal, már örökre befészkeli magát, kitörölhetetlenül, lelkünk
rejtett naplójába, hogy majdan fellapozza azt egy kép, egy halk zene, egy kései
hajnal, hogy lássuk az emlékeink táncát a messzi múlton át.
Oly rég kiszaladtál az életemből, s itt maradtam
vigasztalan. Az idő haragja már rég barázdát szántott arcomra, a távolba
nyújtom ráncos kezem, de a messzeség elérhetetlen.