KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2013. szeptember 29., vasárnap

A bárzongorista


Fáradtan lehuppanok a várkert mélyén egy vén kopott padra. Már nem megy pihenés nélkül a séta, megöregedtem. Itt lent csend honol, legalábbis kevésbé hallatszik ide a város zaja.  Szeretek itt ülni a padon, emlékek özöne jön mindenfelől, bármerre tekintek, pedig ezek a bokrok már fiatalok, de a miliő az maradt. A fák között, talán akad néhány, amelyiknek hajdan is nekidőlhettem. Boldog idők, akkor még szaladtam, sose fáradtam. Vénasszonyok nyara, hej, de elszaladt az idő. Szavak 
táncolnak agyamban, ihletet ad az emlékezés.

Forog a világ,
A körhinta száll,
Messze már az ifjúság.

Sötét ruhájú, szemüveges, idős nő ül mellém, elhúzódnék, de meggondolom. Haja szürkésfekete, arca ismerős, hajdan szép cigánylány lehetett, sudár – de ismerős! Rágyújt, köhög, krákog, nézi a fákat, rám se hederít. Ismerem, kutatok az emlékem között, honnan ismerhetem. Sok embert ismerek, igaz már fogalmam sincs mi a nevük, hol laknak, ki fia borjai, csak tudom, hogy itt élnek velem egy városban, de ő, a vén cigányasszony ismerős, nagyon ismerős.
- Nem tudja, ez a posta bezár négykor? – fordul felém.
Uramisten, megvan! Ő a város egyetlen bárzongoristája, Klári, a zenész.  Megöregedett ő is, vagy öt évvel öregebb lehet nálam.  De szép nő volt hajdan, de hát a mondás szerint - jó munka, sok fizetés, szép öregasszony nincs. Aki nem hal fiatalon, az megöregszik.
- Igen, bezár Klári. Megismersz?
- Nem. Engem mindenki ismer a zongora mellől, de én nem ismerem meg az embereket.
- Együtt dolgoztunk a Mokkában, úgy negyvenegy néhány éve, a boldog időkben.
- Hú, de régen volt az, tényleg boldog idők voltak azok az évek. Az ifjúság évei.
Hangja mély, rekedt, nem a cigarettától, mindig ilyen volt. Szerették a vendégek ezt a búgó mély hangot, és a zongorajátékát.
Mindig irigyeltük, mert ő csak felállt a zongorától, zárórakor, és mehetett haza, miránk várt a zárás, az elszámolás, és ha nem stimmeltünk, gyakran hajnalig kerestük a hibát. Kláriért mindig jött valaki, legtöbbször az apja, aki a város legismertebb cigányzenésze volt, vagy a bátyja, de sokszor az anyja, igen vigyáztak rá. Ő vitte tovább az apja zenei tehetségét, becsülték érte. A vendégek között elterjedt hír volt, hogy Klári jól bírja a piát, egy üvegnyi konyakot is képes magába dönteni egy éjszaka folyamán és nyoma sincs a részegségnek rajta.  Csak, mi a pultos lányok tudtuk, hogy ritkán ivott ő konyakot, csak „kamut”, azaz teát vitt a pincér, ha a vendég kedveskedett neki. Néha öt, hat kupica tea is volt a zongorája tetején, mi jókat derültünk rajta. Striguláztuk, és zárórakor a pincér kifizette a konyakok árát. Még most is a fülemben csengenek a hajdani slágerek, ahogy búgott azon a mély hangján – „Reszket a hold a tó vizén…” hú, de régen is volt.

Csillag fénye csillan hajadon,
Fehér ruhádon apró fodor,
Az idő már mindent elsodort.

A kora őszi nap melegíti arcunkat, nem beszélünk, emlékezünk mindketten. Klári mára már csak alkalmanként zongorázik, ha meghívják egy-egy rendezvényre, nincs igény az élőzenére, és megöregedett. Nyúlánk termete megrogyott, hajdan ragyogó sima bőrét ráncok barázdálják, fekete hajzuhataga megrövidült, de a lába még mindig formás, és a keze, melyre annyira vigyázott egész életében, még szép, nem egy öregasszonyé. Ruhája korához illő, cipője félretaposott.
- Sok unokád van?
- Van egy néhány. Néha kijövök ide, megpihenni, otthon nagy a nyüzsgés, nagy a család.
- Zongorázol még néha.
- Néha. Még hívnak. Bár mostanában betegeskedtem.
Fiatalon sem volt bőbeszédű. Kedves, csendes és titokzatos, ezek a jelzők jönnének a számra, ha róla kérdeznének, de hát a korral mindannyian változunk, lehet, hogy ő is. Ám most mind a ketten hallgatunk, arcunkat az őszi nap melege felé fordítjuk, de a lecsukott szemünk mögött a bár félhomályában táncoló párokat látjuk, a gomolygó cigarettafüstben Józsi bácsi az öreg pincér biceg a pult felé, az egész helyiséget betölti a zene, Klári zongorajátéka és az édes búsan búgó mély hangja.

Dallam száll az éjben,
Mélybe temetett emlékek,
Feltörnek, mint a forrás vize.

2013. szeptember 19., csütörtök

Az álom



- Hova jutottunk? – Idegen ez a táj. – Induljunk tovább kisfiam!
- Nehezek a bőröndök anyu. – Nem bírom egyedül!
- Várj itt!  - Veszek jegyet.
A jegypénztár üres, ablaka zárva, a váró kihalt. Menekülünk valahonnan. Furcsa, ismeretlen vidékre kerültünk, félek. Vonatok állnak a síneken, de fogalmam sincs, hogy merre mennek. Urrá lesz rajtam a rémület, nincs ember, sem utas, ki válaszolna ijedt kérdéseimre.
- Merre indul? Miféle állomás ez?
Visszatekintek mögém, az állomásépületek sorára, lehangoló a látvány. Kopott szürke épületek, omladozó vakolat, sehol egy virág. Kitört ablakok, minden elhagyatott. Nem járnak utasok. A nap a felhők mögött, mi a fenét keresünk mi itt? El innen, mindegy melyik vonattal, csak el innen! Odavonszoljuk bőröndjeinket a vonathoz, de mire az ajtót kinyitnánk, elindul. Megyünk a következőhöz, még a kilincshez sem érünk, megy. Sínpárról sínpárra botladozunk, de minden induló vonat elindult mielőtt a lépcsőjére ért volna talpunk. A kétségbeesés gombócot gyúr a torkomba, sírni kéne, de nem lehet, a gyerek arcán ül a félelem.
Az épületek végén embert látok eltűnni egy nehéz vasajtó mögött. Reménykedek, ott van valaki. Talán felel, talán segít!
- Gyere kisfiam!
Ormótlan bőröndjeinket szívesen elhagynám, de úgy érzem, ezekben van mindenünk, minden fontos tárgyunk. Hirtelen ráébredek a valóságra, mi otthontalanok vagyunk. Fájdalmas érzés a felismerés. Magamhoz szorítom a gyereket, motyogok valamit, de a sírásra görbülő szája tudatja velem, a vigasztalás hiába, azt érzi, amit én. A világ, amelyben eddig éltünk, elhagyott minket. Menekülni kellene innen, de már nem lehet, akadályok mindenfelé, bármerre fordulunk.
- Gyere már kisfiam!
Nagy nehezen, elcihelődtünk az állomásépületek végébe, és lerogytam a rozsdás vaslépcső aljára.
- Menj kisfiam, és kérdezd meg bent, hogy miképp lehet felszállni az induló vonatokra.
Ültem a bőröndökön és vártam. Vártam és vártam. Az ember egész életében, folyton vár valamire. Gyermekként, hogy felnőtt legyen, felnőttként pedig ezer másra, de egy biztos, mindig valamire. Sorsdöntő eseményre, mely reményteljes jövőt ígér. Néha csak egy kis enyhe szellőre, szép tavaszi napsütésre. Gyermekként a karácsonyi éj adta csodára, egy jobb osztályzatra. Ifjan, téblábolva várunk egy kedves arc mosolyára. Várandósan a boldog születésre és most a fiamra, aki nem akar előkeveredni, úgy elment, mint a vonatok, nem akart visszatérni.
Nyílt az ajtó csikordulva, emberek jöttek mentek némán, mosolytalan, csak a fiam nem akar jönni. Néztem az ajtót türelmetlenül, hátha végre ő lép ki rajta, de hiába vártam. Már alkonyodott. Ahányszor nyílt az ajtó megörültem, de csalódnom kellett, mert minden alkalommal csak egy idegen lépett ki rajta. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, az a fajta, amit mindenki érzett már, ha valami nagy baj történt, de nincs segítség, ha már minden erőfeszítés hiábavaló. Holmimat hátrahagyva felugrottam és feltéptem a mocskos ajtót. Bent hangos zene szólt, a sűrű füstben sok ember álldogált pohárral a kezében, rohangáltam közöttük és kérdezgettem őket, hogy láttak e itt egy szőke tíz év körüli kisfiút, Nem válaszoltak, csak megrázták a fejüket. A füstös, félhomályos ivóba, a sok félelmetes idegen között a hangzavarban riadtan futkároztam, de nem találtam a fiamat Az emberek itták az italukat és nem néztek rám, csak hallgatták a recsegve ordító furcsa zenét. Kirohantam, kétségbeesve, zavarodottan futottam mindenfelé a gyereket keresve, de senki nem látta. Csomagjainkat elhagytam, szaladtam a kietlen vidéken, elhagyatott romos házak között, magas partokon, át a sínrengetegen, egy lepusztult hídon átkúsztam, alattam a tátongott a mélység. Zokogva leültem a híd lábához, körülöttem pusztaság. Nem tudom leírni szavakkal mi ment bennem végbe ekkor e néhány percben. Minden forogni kezdett körülöttem, félelmet és mérhetetlen fájdalmat, kétségbeesést érezve, hirtelen egy szakadék tátongott előttem, és én tehetetlenül, az egyensúlyt elvesztve lezuhantam a mélybe.
Hatalmas rúgással jöttem ki a szörnyű álomból a reggeli valóságba, egy nagy, és nehéz nap kezdetére, mert azon napon ültük meg a fiam lakodalmát.

2013. szeptember 10., kedd

Bérházi capriccio



Mama tarkedli sütője

Nem tudom ki örökölhette a Mama tarkedli sütőjét, annyi bizonyos, hogy manapság már nem igen használhatják, nem divat a tarkedli sütés, valahol egy kredenc mélyén porosodhat, vagy az enyészeté lett. Bár az igaz, hogy nekem is megvan még, a Mama nagy lábosa, amit az anyjától örökölt. Igaz ütött kopott, agyon foltozott, de használható, és ha nagy ritkán előveszem, mindig az én szelíd természetű anyósom jut az eszembe, és köszönök neki, mármint a lábosnak, mert sokkal öregebb, mint én, és túlélt két világháborút, és két gazdát, de lehet, hogy engem is túl fog.
Anyósom családja sváb származású volt, az öreg Médl papa annakidején városi tűzoltó volt szabadidejében, amikor megnyitották a város filmszínházát, ő is hivatalos volt, de a filmen látott tűz rögtön talpra ugrasztotta, a körülötte ülők nagy derültségére. Otthon csak németül, azaz svábul beszéltek, mert ez a két nyelv nem egészen ugyanaz, ezt akkor tudtam meg, amikor a Mama megpróbálta fordítani az akkoriban csak a mi környékünkön fogható osztrák tévék filmjeit. Ült az egész család a nagykonyhában, mert a lakáshiány összekényszerített bennünket, és néztük a krimit, a Mama néha-néha fordított, de ha sürgettük morgolódott.
- Vagy nézem, vagy fordítok, de nekem ez egyszerre nem megy, nem egészen úgy beszélnek, ahogy mi beszéltünk annakidején – mondta.
Megjegyzem, az egész ház osztrák tévérajongó volt, ezt onnan tudom, hogy a Lovasék nagyobbik fia röhögve mesélte, hogy az esti izgalmas krimi alatt az öccse belecsinált a gatyájába, no, nem az izgalomtól, hanem mert senki nem kísérte ki a gang végére, a vécére, hiába mondogatta.
Hóbortos szokásaik voltak az itt lakóknak, a fent említett Lovasék férfitagjai egy szombat délelőtt nagy igyekezettel pucolták a hosszú gang üvegablakait. Na, mondja az anyósom, Lovasék ma mákos tésztát esznek ebédre, csak akkor hajlandók ezek lustaságok ablakot pucolni.
A főzés, a főtt étel, minden család leggyakoribb vitatémája volt. A mi nagykonyhánkban két gázon főtt az ebéd, egy az anyósomén, egy a mienken, de délre már közös lett az étel, sokszor elcseréltük, kinek mire volt gusztusa aznap. A kis unokák, akikre az anyósom rendszeresen vigyázott, mindig azzal ültek asztalhoz, aki hazaért. Többször is ebédeltek.
Az emeleten lakó postás Német bácsi egy nap hazaérve a munka végeztével nem talált ebédet a gázon. A feleség a nagyobbik lányukkal, az esküvői ruha varrásával volt elfoglalva.  Az öreg már harmadszor kérdezte, hogy mi az ebéd, mire a felesége csak úgy odabökte – süss magadnak tojást. Az öreg nekilátott, de közben némán hergelte magát Mire készen lett a tojássütéssel, már benne is forrt a méreg. Fogta a serpenyőt, és kirántotta a bejárati ajtót, majd kidobta serpenyőstől a rántottát. Az hangos átkozódás kíséretében zötykölődött le a kőlépcsőn egészen a mi ajtónkig, mert az pont szemben volt a lépcsővel.
- Elég volt, már hetek óta csak varrtok, már a harmadik napja sütöm magamnak a tojást! –ordította.
Amint a serpenyő megállt, nagy visítozások közepette futott is le sebesen a feleség összetakarítani.
- Keressél annyit, hogy jusson menyasszonyi ruhára! Még a fehér cipőt is úgy kell a szomszédlánytól kölcsönkérni! Azt hiszed öröm nekem ez a sok idegeskedés!
Mindez már az egész ház füle hallatára, mert ugye a zajra mindenki kikukkantott, később kitárgyalták az esetet, pártokra szakadtak, ki a feleséget védte, ki a férjet. Két nap múlva minden a feledés homályába merült.
Az öreg postás igen hirtelen haragú ember volt, sok vicces történet keringett a házban megesett dolgairól. Az anyósom többször is elmesélte az elromlott ébresztőóra kivégzését. Az öreg már harmadszor késett el a munkából, a rendetlenkedő ébresztőóra miatt, utolsó alkalommal olyan haragra gerjedt, hogy kidobta a semmire való órát az emeleti hálószoba ablakán az utcára, de ezt kevés büntetésnek találta. Úgy, egy gatyában lerohant emeletről, ki a nagykapun az utcára és a faltövében heverő órát beletaposta a földbe.
Az apósommal egy húron pendült az öreg, mert a hirtelen haraggal táplált tetteik egymással vetélkedtek. Az apósomat ezermesterként ismerték a környéken lakók, mindent megjavított az udvari kis műhelyében, még bicikliket is gyártott a szeméttelepen összeszedett alkatrészekből. Egyik nap délelőttjén éktelen zajra ugrottunk ki az anyósommal az udvarra, és a röhögéstől, alig tudtunk megállni a lábunkon, mert az apósom ugrált egy javításra, cinezésre szoruló lyukas lavóron. Addig ugrált rajta, amíg teljesen ki nem lapult. Haragja csillapodása után tudtuk csak meg az okát, hogy már harmadszor vágott rá a hüvelyk ujjára, a lyuk foltozása közben. A tett után gondban volt, hogy mondja meg a szomszéd házban lakó kövér asszonyságnak, hogy ne várja a lavórt, vegyen újat. Jött is, az-az inkább totyogott az asszonyság a lavórért, én bemenekültem a házba, mert a nevetést nem tudtam abbahagyni. No, nem a lavór ügy miatt pukkadoztam, hanem mert eszembe jutott az a sajnálatos történet, hogy nemrég a néni fenekébe harapott a patkány az udvari vécén, és az szegény ordítva ijedtségtől, a bokájáig letolt hatalmas rózsaszín bunda bugyival ugrott ki a budi ajtón. Nagyon sajnáltam, de a röhögést nem tudtam abbahagyni, igaz a Mama sem.
Apósom nagyon szeretett játszani, a Mamával rendszeresen társasjátékoztak, ki nevet a végén-t, és ha rendszeresen az anyósom nevetett, előfordult, hogy fölkapta a Papa a táblát és kidobta a Bástya utcába, a Mama meg vihogva szedte össze és tovább játszottak.  Ha a férjemmel, az-az a fiával sakkoztak, akkor biztos voltam, hogy a bábukat keresgélni fogjuk a konyhakövön, ha a Papa veszít.
Az itt lakók ismerték és szerették egymást, tudták egymás rigolyáit, és ha kellett szívesen segítettek egymásnak. Történt egy sötét téli este, hogy a kapu alatt lakó Kárheszné azzal kopogtatott be hozzánk, hogy valaki van a konyhájában és kutat, kopog. Csak az érthetőség kedvéért mondom, hogy a kapualji lakásba két bejáraton lehetett bejutni, egy a konyhából, egy az előszobából nyílt, de belül is volt egy közös ajtójuk. Az apósomék nagy elánnal indultak elkapni a besurranót. Kicsapták a konyhaajtót, fel a villanyt, és az égő gázon egy pléh láboskában két tojás kocogott rendületlenül, de már víz nélkül. Szegény Kárheszné csak ezt mondogatta – a fenébe, ezt én teljesen elfelejtettem. Ne haragudjanak!
A házba nappal idegen nem jöhetett be észrevétlen, mert valaki biztos megkérdezte tőle, hogy kit tetszik keresni, éjszakára bezárták a nagykapukat, csak az esti sötétségben sikerülhetett titkon belopózni.

Kedvenceim

Blogarchívum