KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2013. február 19., kedd

Kitaszítottság



Éva fáradtan rogyott le a szállása küszöbére az esti fejés után. Nézte a csillagos eget, hallgatta a telep zajait, távoli kutyaugatást, a vonatzakatolást.  - Fürödni kellene… minek, ez a tehénszag már beette magát a bőrömbe, a fürdés sem sokat használ, pedig milyen finom illatú tusfürdőim vannak.  - Nem baj, gondolta, úgysem szagolgat engem már senki, a tehenek meg biztosan örülnek az ismerős illatnak.
Nehézkesen felállt, belépett az előszobába, mert így nevezte ezt a kicsi helyiséget, ahol egy szekrény állt, egy öreg komódféle, egy íróasztal székkel, itt szokott enni. Levetkőzött, a ruháit a székre dobta. A másik helyiség sem volt sokkal nagyobb, néhány fontos bútorral telezsúfolta, egy heverő állt az ablak mellett, egy polcos szekrény az apróságoknak, könyveknek, egy kis dohányzó asztal két ütött kopott fotellal, hordozható cserépkályha, amit fával fűtött télen, a sarokban egy csap mosdókagylóval. Az asztalon üres üvegek, egy kisrádió, és egy teli hamutartó, de ezen kívül, elfogadható rend honolt a szobában. Itt volt valaha a gazdaság irodája, ám senki sem használta már évek óta. Amikor idejött dolgozni, a főnök adta oda neki használatra, mert nem volt hol hálnia. Szépen berendezte innen-onnan kapott használt bútorokkal. Nagyon boldog volt, végre meghúzhatta magát valahol békében. Szeretett itt dolgozni, emberszámba vették. Igyekezett megbecsülni magát, csak esténként ivott, reggel mindig időben és józanul ment dolgozni. Az ajtaját is bezárhatta, ha nem volt kíváncsi a világra. Félnie sem kellett a hívatlan látogatóktól, mert a telepet kutyák és az éjjeliőr éberen őrizték, nappal sem mászkáltak idegenek errefelé. Nem sokan dolgoztak a telepen, rajta kívül, még néhány tehenész, a két tejházas asszony, az éjjeliőrök, meg a főnök.
Levetkőzött, megmosakodott, beállította az órát hajnal négy órai csörgésre, felhúzta az elnyűtt hálóingjét, bekapcsolta rádiót, hallgatta a híreket, közben a műanyagkannából szaporán töltögette a bort.  Még mielőtt a bor hatni kezdett volna, gyorsan ágyba bújt, és máris elaludt. Mindennapja így telt, kivéve a szabadnapokat.
A szabadnapok keservesek voltak, nehezen teltek, ezeknél jobban csak az ünnepeket utálta.  Minden szabadnap előtt elhatározta, hogy bemegy a faluba, és meglesi a fiait, de a terv legtöbbször füstbe ment, mert annyira félt a megaláztatásoktól. Mindig belebotlott néhány öregasszonyba, akik nem bírták ki, hogy ne tegyenek fel sértő kérdéseket. - Mi van te cafka, kíváncsi vagy a fiaidra?- A fiai elfordultak, ha meglátták, ez annyira fájt, még ha jogosan tették is, hogy ilyenkor hazáig futott, és otthon addig ivott, míg bele nem ájult az ágyba.
Elhatározta százszor, hogy egyszer eléjük áll, és megmondja, hogy nem kell a bocsánatuk, csak engedjék meg, hogy átölelhesse őket, de már ezt sem meri megtenni, mert megundorodnának tőle, olyan tehénszaga lett. Lehet, hogy durván ellöknék, és kinevetnék. Ha kicsi gyerekkorunkban nem kellettünk, most mit akarsz, mondanák, és igazuk lenne. Hiába védekezne azzal, hogy akkor még ő is gyerek volt, mindössze tizennyolc éves, és meggondolatlan. Halálosan beleszeretett abba a férfiba, aki később csak kihasználta, ütötte, verte, nem engedte szabadulni, csak a halála után sikerült. Aki miatt kiközösítette a falu, mert elhagyta a férjét, és a pici fiait. Egy meggondolatlan tett, és romba dőlt az élete. Nincs más vágya csak elmondani nekik, hogy ezerszer megbánta, és már réges-régen visszajött volna, de nem tudott, félt az apjuktól, félt a falutól, félt az élettársától, félt az egész világtól. A szülei elhagyták, nem tartották vele kapcsolatot, miután elszökött. Szerették valamikor, de csak örökbefogadott gyerek volt, nem vér szerinti, ezt az eset után hangosan mondogatták is. – Meglátszik, hogy nem a mi vérünk! –  Igen már a születésekor kitaszított lett, egy robogó vonat fülkéjében talált rá a kalauz, néhány napos korában.
A tehenek szelíden nézték, ahogy dolgozik, békésen tűrték a fejést. Úgy érezte, hogy még szeretik is, mert soha nem kiabált velük, és nem volt durva, mint a többiek. Legalább engem is szeret valaki, gondolta. Már egy órája tusolt az istálló végi zuhanyzóban, megpróbálta kiűzni a bőréből a tehénszagot. Reménykedett, hogy sikerült. Vasárnapra szabadnapot kapott, és szeretett volna lemenni a faluba, búcsú volt. Felvette a legszebbnek hitt nyári ruháját, és nagy gonddal próbálkozott valami nőies frizurát csinálni magának. Gondolta, ha meglátják a fiúk, legalább, ne szégyelljék.
Már este nyolc volt, mikor rávette magát az indulásra. A gyönyörű júliusi nyárestén kellemes enyhet adó szellő lengedezett. Olyan izgalmat érzett, mint lány korában, az első randevúja idején. Vajon meglátja a fiait? Most nem törődött a vénasszonyokkal, csak láthassa őket. Nagy volt a nyüzsgés a falu közepén tartott búcsún, megállt a bokrok árnyékában, onnan nézte a körhintázókat, a fel s alá sétálókat. Senki nem törődött vele, észre sem vették. Már öreg este volt, megkezdődött a bál, a zene hangosan szólt. Elkeseredetten nézelődött, de a gyerekeit nem látta sehol. Hirtelen valaki átkarolta a vállán. A nagyobbik, mára már huszonkét éves nagy fia nézett rá. Ijedten rándult össze, semmi nem jutott az eszébe, pedig ezerszer elgondolta, mit fog mondani.   Csak ennyit tudott kinyögni - és a kisöcséd merre van?
- Itt van valahol, de neki még ehhez egy kis idő kell anya.

2013. február 16., szombat

A próba (befejező rész)



Az ébredés

A reggeli napfény nem vidított fel senkit, a madarak tolakodó kíváncsisága sem váltott ki nevetést senkiből. Dávid morcosan dugta ki a fejét a fénybe, Helén fel sem kelt. A fiú egyedül rúgta a port a sziklákig, még a madarak is csodálkozó engedékenységgel tűrték a tojásrablást. Várt valami csodára, váratlan eseményre, akármire, csak ez az áldatlan állapot változzon.  Szíve szerint a lány vetélésének örült volna a legjobban.  Rettegett a gyermektől, a születéstől, hisz fogalmuk sem volt a velejáró teendőkről, de ha lett is volna, itt nem voltak meg hozzá a feltételek. Se meleg víz, se egy lepedő, egy átkozott kés sincs, amivel elvágnák a köldökzsinórt. Nincsenek ruhák, nincs pelenka, ha elapadna az anyatej nincs mivel pótolni. Ha megbetegedne, fogalmuk sem lenne a teendőkről. Ha mégis, és valami csoda folytán sikerülne felnevelni, akkor a boldogtalanság és a magány lenne az öröksége.
Csak nézett maga elé, minden porcikája a halál ellen tiltakozott, várt egy jelre, a lányra, hogy elinduljon, és akkor követi, nem hagyja elmenni egyedül. Együtt jöttek, a halálba is együtt mennek. Nekik ez lett megírva a sors könyvében.
Kiűzettünk a földi paradicsomból, egy idegen világba, ahol vergődünk, mint parton a hal.  Próba? Milyen próba ez, ahol nincsenek eszközeink a megtelepedéshez. Nincs semmink, ami eligazítana, az évezredek, a civilizált világ elsorvasztott minden alapvető képességet az életben maradáshoz bennünk. Mi is elmegyünk a halálba a többi szerencsétlen után. Egyszer majd valamikor, talán egy millió év evolúciója során, itt is kifejlődik az ember, és sok-sok ezer év után képes lesz majd a maga civilizációját létrehozni, szép lassan.  Ők majd képesek lesznek itt élni, de nekünk az idegeneknek halni kell, mert visszafejlődni már mi soha nem tudunk. Szeme a messzeségbe tévedt, minden, amit látott, riasztotta, már tudta, hogy hiába igyekszik, ez a világ számára elfogadhatatlan.
Helén semmit sem érzékelt a fiú vívódásaiból, befelé fordult, lélekben is. Feküdt naphosszat a hálóhelyükön, a félhomályban és otthon járt gondolatban, ha ébren volt, álmában, ha aludt. Nem is akart felébredni, ebbe a világba.  A baba sem foglalkoztatta, úgy tett, mintha nem lenne, mert ha rá gondolt, iszonyatos lelki fájdalmat érzett. Gyűlölte és gyilkosnak érezte magát. Lelkierőt gyűjtött, hogy képes legyen a tettre, mely ellen még tiltakozott a teste. A halál eddig egy távoli valami volt, és nem foglalkoztatta. Szeretett volna örökre elaludni és ezzel minden megoldódna. Ekkor Dávidra gondolt, fájt itt hagyni, szegény mi lesz vele ebben a nagy magányban.  Együtt kell megtenni, csak az a zuhanás ne lenne, attól félt, a mélységtől is, mert látja maga előtt a fortyogó vörös lávát. Össze kell szednie magát, minden erejét. Meg kell tenni. Istenem, mikor lesz hozzá elég erőm! Ó Istenem!
A napok teltek, Helén csak feküdt. Dávid könyörgött, hogy igyon, vagy egyen egy pár falatot, de a lány felé sem fordult. Megpróbálta erővel megitatni, de nem sikerült.  Ült a lány mellett és nézte haldoklását.  Egy reggel merev tekintettel bámulta a falat, a teste hideg volt.
Dávid kirohant, lerogyott a földre és keservesen zokogott. Napokig sírt, és amikor már nem volt könnye elindult.  Átmászott a sziklás hegyen, a szakadék szélére ért, körülnézett. Milyen szép ez a bolygó, és gazdag. Ha egyszer emberlakta lesz, csodálatos világot fognak itt teremteni, azonban néhány ezer év után ezt is szemétdombbá fogják tenni, mint a Földet.
A lányra gondolt, akinek a csontjai örökre itt őrzi majd az emléküket. A próba nem sikerült, mert eleve kudarcra volt ítélve.  Becsukta a szemét és a mélybe vetette magát.
Hatalmas rúgással ébredt fel, hajnalodott. A vihar elvonult, csend volt és félhomály. Helénre nézett, békésen szuszogott mellette. Hihetetlen boldogságot és örömet érzett. Leosont a földszintre vizet inni, a folyóson megállt, a tekintete a vén tükröt kereste, az a helyén állt. A nappaliban Helén mamája halkan hortyogott, úgy aludt el felöltözve a kanapén.  A z asztalon újság, Vastagon szedett főcím az elején, elindult az első űrhajó a Marsra, nyolc emberrel a fedélzetén, akik már soha nem térhetnek vissza Földre. Kétezer-harminc, július havának utolsó vasárnapjára virradt meg a nap azon a reggelen.

2013. február 11., hétfő

A próba ( tizedik rész)



Semmi nem tart örökké

A napok gyorsan szaladtak, és ők boldogok voltak. Dávid csodálkozott, mert valójában nem merte hinni, hogy a szavai ilyen változást hoznak az itteni életükben. A naplóhelyiség falát szép simára csiszolták, de semmi érdemleges nem történt a kígyómarás óta, amit feljegyezhettek volna. Megtanította Helént a naptárvezetésre, és megosztották ezt a tennivalót is. Addig járták a környék hegyeit, míg rá nem leltek a fekete kövekre, melyből annyit hoztak el, hogy jutott a rajzolgatáshoz is.  Rájöttek, hogy vizes levelekkel ledörzsölhetik, mint a tábláról a krétát, és rajzolhatnak újat. Nagyon elszórakoztatta őket ez a tevékenység, főleg amikor egymást rajzolták le. Dávid nagyot nevetett, mert tükör híján nem látta csak a patak vizében, hosszú hajjal és szakállasan magát. Helén pedig nem hitte el, hogy olyan sovány, amilyennek a fiú lerajzolja. A számítógép, az írás, olvasás nagyon hiányzott, ezt megpróbálták pótolni meséléssel, esténként, felváltva mondtak egymásnak kitalált történeteket, ezeken nagyokat nevettek.
Bejárták a környéket, és tervezgettek egy messzi utat is, de ettől azért tartottak, így hát halogatták. Hetente többször elmentek arra a helyre, ahol meghúzták magukat az első éjszakán, amikor erre az átkozott földre értek. Reménykedtek, hogy egyszer ők is találnak itt egy ijedt emberpárt, akiken segíteniük kell. Az öreg szakállas halála után nagyon hiányzott már más emberek társasága, de minden egyes alkalommal csalódottan bandukoltak hazafelé.
Mióta erre a planétára kerültek, mindkettejüknek gondja volt az emésztésével, sűrűn futtatta meg őket a hasmenés. Hiányzott a kenyérféle, keksz, és a csokoládé. Helén sokszor főzött hangosan, de a fiú elhallgattatta, mert kínzó vágyat érzett ezen ételek után. Egy alkalommal különös bokrot találtak, tele volt dió nagyságú, hosszúkás termésfélével, aminek papírszerű sárga héja alatt zsemleszínű kicsit a mandulára emlékeztető ízű mag volt. Félve kóstolgatták, de annyira ízletesnek érezték, hogy többet is elrágcsáltak.  Csodák csodája, nem hajtotta meg őket, mindennap visszamentek és egyre többet ettek belőle, úgy érezték, hogy ez pótolja a kenyeret.
- Látod Helén, az embernek a kisdolgok is adhatnak örömet.
- Hát, ha jól belegondolok, nem is volt az-az állandó hasmenés olyan kis dolog. Akár el is vihetett volna bennünket egy idő után. Nézz magunkra, csont soványak vagyunk. Lehet, hogy most szedünk magunkra néhány kilót, ha ugyan le nem járjuk az állandó csavargással.
- Itt mi soha nem hízunk el, mert olyan ételeket eszünk, és annyit jövünk, megyünk, hogy ha dupla ennyit ennénk is kevés lenne. Én örökké éhes vagyok. Na, induljunk is, mert sarut kell eszkábálnunk a lábunkra, jön a hideg idő.
Szerszám és kés híján a sarukészítés, és minden egyéb tevékenység nagyon nehézkesen ment, borzasztóan kezdetleges volt minden tárgy, amit összetákoltak, de fogalmuk sem volt, hogyan készíthetnének szerszámokat. Dávid szerint a földi ősemberek, hozzájuk képest technikai zsenik voltak a maguk korában.  Ez van, mondogatta és lemondóan legyintett.
Hamar eltelt a két hónapos nyár, jött a hűvös hónap, a szakadó esőivel, viharaival, orkán erősségű szeleivel. Néha napokat töltöttek bent, mert féltek a hideg esőtől, nem hiányzott nekik a betegség. Ám Helént valami titokzatos gyomorrontás gyötörte, reggelenként hányt, voltak napok, hogy fel sem kelt, de olyan volt az idő, hogy nem szívesen mentek el a mandulafához sem, mert azt gondolták, hogy a hiánya miatt tért vissza a gyomorbántalma. Dávid észrevette, hogy megváltozott a lány hangulata, nagyokat hallgat, és nem nevetgél annyit. Egy reggeli rosszullét után megkérdezte a lányt, hogy észrevehető e, a korai terhesség.  A lány fölpattant és szinte rikácsolva tagadta.
- Nem lehetek terhes! Mióta itt vagyunk még vérzésem sem volt, gondolom ettől a rohadt helytől nincs az sem. A nélkül pedig nincs gyerek, ha az vagyok, akkor a lávatóhoz vezető út lesz az utolsó utam itt, én ide gyereket nem szülök, elég nekünk a magunk nyomorúsága – ordította minden ízében reszketve.
Dávidnak folytak a könnyei, mert érezte, hogy baj van, nagyon nagy baj, de nem szólt semmit, csak átölelte a lányt. Most már mindketten sírtak egymást szorítva. Elszállt a csalóka remény, mely azt sugallta, hogy most már minden rendben, boldog idők jönnek, és ez örökké tart.
Vége lett a gondtalan örömöknek, Dávid a lányt figyelte, Helén önmagát. Mire megjött újra a jó idő, már mindketten biztosak voltak abban, hogy hárman vannak. A lány magába fordult, néha egész nap aludt, minden olyan lett, mint régen, szinte elviselhetetlen. Dávid tudta, hogy itt a vég, ő is belátta, hogy ide nem szabad gyereket szülni. Bűnös vagyok, gondolta, amiért így tönkretette a törékeny boldogságukat. Esténként magányosan ült a tűz mellett, mert a lány már csak testi valójában volt jelen, sajgott a lelke, eddig még sohasem fájt ennyire a számkivetettség.

2013. február 9., szombat

A próba (kilencedik rész)



A remény

Az öreg nagy űrt hagyott maga mögött. A két fiatal napokig hallgatott, csendesen végezték a dolgaikat. Eluralkodott rajtuk a rettegés. Dávidot optimista természettel áldotta meg a teremtő, de most ő is a pokol kilencedik bugyrában érezte magát. Nem jöttek a lelkiállapotot javító ötletei sem. Egy este nézték a csillagoktól fénylő égboltot, olyan kínzó honvágyuk támadt, csak sírtak egymásba kapaszkodva a reménytelenségtől.
- Hiányoznak az emberek, a szüleim, a barátaim! Hiányzik a zene, anyám veszekedése, a város zaja, a poros levegője, minden hiányzik! Dávid, én itt nem tudok élni, nem vagyok képes gyermeket szülni, én meg akarok halni! De képtelen vagyok magadra hagyni! Gyere velem a lávatóhoz! Egy perc, és vége lesz minden gyötrelmünknek!
- Nem Helén! Most nagyon nehéz, de túl fogunk jutni ezen a vágyakozáson, még élénken él bennünk a földi lét, a megszokott életünk. Az idő segít, elhalványítja a vágyakozást, szép emlékké szelídíti majd a hajdani múltat. Most előre nézz, itt kell megtalálni az élet örömét, itt kell megteremteni a jövőt, keresni az életünk értelmét, mert van, csak most nem vagy képes látni azt. Higgy nekem! Nem lesz kis idő, amíg ezt elérjük, de ha bízunk egymásban, önmagunkban, hamarabb túljutunk ezen a keserves időszakon. Próbáljunk nem veszekedni, az egyhangú napokba belecsempészni egy kis vidámságot, vagy valamicske örömet, mindig valamit, ami jólesik, és így gyógyul majd a lelkünk. Foglaljuk el magunkat munkával, nézzünk körül a vidéken, ismerjünk meg mindent. Van mit, hiszen szinte ismeretlen itt minden számunkra. Ha lesz értelme reggelente felkelnünk, az már fél gyógyulás a lelkünknek. Ne vágyakozzunk az elérhetetlen után, tegyük fel a múltat a boldog emlékek polcára, és emelt fővel nézzünk előre. Csak néhány hónapot kérek tőled, ha nem lesz javulás, veled megyek a lávatóhoz.
Helén tágra nyílt szemmel bámulta, még soha nem hallotta a fiút ilyen szépen beszélni. Nem igazán hitte a mondatait, de meggyőzőnek hatott, legalább a bőgést abbahagyta. Szorosan átölelték egymást, az összetartozás érzése megerősödött bennük, mert hiszen egymáson kívül nincs ezen az elátkozott planétán senkijük.
Hangos madárcsivitelés ébresztette őket, már bentről látták, hogy ma csodálatosan napfényes napnak néznek elébe. Egy-egy bátrabb madár bedugta a fejét az ajtón, kíváncsiskodtak. Elindultak tojást gyűjteni, az úton elhatározták, hogy ma körülnéznek a vidéken, átmennek a hegy másik felére, oda, ahol még soha nem jártak, de az öreg szerint gyönyörű vidék. Sok tojást loptak a madaraktól, össze is csipdesték a karjukat érte. Alaposan bereggeliztek, megitták az összes vizet, kénytelenek voltak elmenni és megtölteni egy-egy rudat, mert víz nélkül nem indulhattak el. Gondosan bedugaszolták a vizes rudak végét, és a vállukra téve elindultak egy új irányba, az ismeretlenbe. Keserves erőfeszítéssel megmászták a hegyet, de megérte, mert ami eléjük tárult a magasból az káprázatosan szép volt. A hegy lábánál a táj, nem sokban különbözött az általuk eddig ismerttől. Rengeteg gyümölcs volt, és most láttak először bogarakat, melyek nem csak a földön mászkáltak, de repültek is. Kitin páncéljuk nem volt, csak finom hártyás szárnyuk, a többségének halványzöld színe volt.  Helén először vette észre a cickányokhoz hasonló kis állatokat,Dávid már találkozott velük a barlanglakásoknál, fejvesztve menekültek közeledtükre a bokrokról. Gyíkokat, egy esetben pedig egy barna kígyót láttak, de az is gyorsan eltűnt az aljnövényzetben. A magasban sasokhoz hasonló ugyan, de hófehér, hatalmas madarak keringtek, és néha lecsaptak a bokrok közé.
- Van itt ragadozó, csak nem négylábú – mondta bámulva őket Dávid.
- Remélem mi ránk nem csapnak le.
- Ne félj, nagy falat lennénk nekik.
- Jobb lesz, ha a lábad elé nézel, még rálépsz egy hüllőre és megmar, lehet, hogy ezek mérgesek.
Alaposan teletömték magukat gyümölcsökkel. Azt vették észre, hogy folyamatosan lefelé haladnak, úgy érezték, hogy egy mély völgybe tartanak, és jól gondolták, mert hirtelen kopárrá vált a táj és egy furcsa sárga, zöld, kék színekben pompázó szurdok, szakadék tárult a szemük elé.  A hegyről lefutó patakok ide tartottak. A levegő büdössé vált, megálltak. Nem mertek tovább menni, lehet, hogy mérges gázok szivárognak a talajból. Ámulva bámulták a csodát.
- Ideje lesz visszafordulnunk – aggódott Helén.
A visszaúton gyorsabban haladtak, féltek, hogy rájuk esteledik. Azért a gyümölcsevést nem hagyták ki.  Már a hegy lábánál voltak, amikor Dávid egy nagyot ordított. Valami belemart a lábszárába. Ijedten nézték a marás helyét, mely egyre pirosabbá vált. Gyorsan levetette a pólóját és elkötötte a térde fölött a lábát és megpróbálta kiszívni a sebből a vért. Folyamatosan köpködött. A lába kezdett egy kicsit dagadni, gyorsan kiengedte a szorításból. Fájni nem fájt, de zsibbadtnak érezte. Felnézett a nap állására, és látta, hogy nem sok idejük maradt alkonyatig, nem jutnak át a hegyen világosban. Kerestek egy védett helyet a sziklák között és letelepedtek. Helén rettegve figyelte Dávid lábát, és folyamatosan imádkozott a szerencséért.
- Talán nem volt mérges az a dög, csak lesz ennyi szerencsénk – mondogatta reménykedve.
Dávid lába nem dagadt meg jobban, egy kicsit érzékennyé vált, de jól érezte magát. Rettenetesen elfáradtak, de nehezen aludtak el a marás miatt. Már nagyon későre járt, amikor mély álomba merültek.  Kora hajnalban Helén sikoltozására ébredt fel a fiú, rögtön a lábára nézett, mert azt hitte azzal van baj, de ekkor látta, hogy rajta és lányon is a kis zöld bogarak tömkelege mászkál. Nem győzték lesöpörni magukról éket. Rájöttek, hogy hűvös éjszakában rajtuk melegedtek. Dávid sántán ment, egy kicsit fájt a lába és pirosabb is volt, mint este. Igyekeztek átjutni a hegyen.  A barlangok felé haladva úgy érezték hazajönnek, jó érzés volt, de nem maradtak, rögtön a patakokhoz mentek és Dávid belefeküdt a hideg vízbe, majd a beteg lábát a vízbe lógatva, sokáig ült a partján. Reménykedett, hogy lemegy a gyulladás, és újra a régi lesz a lába. Beletelt egy hétbe is, mire teljesen meggyógyult. Helén lelki állapotának használt a fiú betegsége, lekötötte a sok tennivaló, a gondoskodás. Az estéket beszélgetéssel töltötték, de nem esett szó, sem a múltról, sem a jövőről, a jelen volt most a fontos.

Kedvenceim

Blogarchívum