A próba ( ötödik rész )

Élet vagy halál

Mialatt a délután legkellemesebb részével voltak elfoglalva, azaz fürödtek, az öreg szakállas ült a patakparton és csendesen figyelte mikor végeznek, látszott rajta, hogy fontos ismereteket akar átadni nekik.  Letörték a víztároló ágakat, kitekerték két piros csőrű rövid nyakát, de a visszaindulás helyett a tengerpart felé vették az irányt.

- A tenger, mint mondtam már veszélyes hely, mert nagyon agresszív ragadozók lakják. Bármennyire is vágytok a halhúsra, ne menjetek bele – mondta az öreg szomorúan.

Leültek a parti sziklákra, és látszott rajtuk, hogy a tenger zúgását hallgatva mindannyiuknak az elveszett otthon jut az eszébe. Az öreg mesélős kedvében volt ma, eddig a szükségesnél többet nem beszélt sose, de ma, itt a tengerparton megeredt a nyelve.

- Tudnotok kell, a naptárfalon megláthatjátok, hogy a tizenötödik emberpár vagytok, akiket ide transzportáltak erre az elátkozott bolygóra, de csak én maradtam életbe, a többiek mind elpusztultak. Két gyermek született, egyik a szülésnél halt meg az anyjával együtt, a másik kisfiú nem érte meg az egy évet sem. Valamilyen gyermekbetegség elvitte. Sokan pusztultak el az alultápláltság miatt, többen öngyilkosok lettek, a maradék balesetben, két férfit a tengeri szörnyek téptek szét. Ezekből tanulva óvatos voltam, de a nap elől nem tudtam elbújni, elrongyolódtak a ruháim, pedig a halottak hagytak rám eleget, de hatvan év az hatvan év, és semmi nem tart örökké. Bőrrákom lehet, tudom, és azt gondolom, hogy több áttétem is van, már hamar fáradok, és az étvágyam sem a régi, folyton fogyok. Nem tudom, hogy ti meddig bírjátok, de szeretnélek benneteket minden fontos ismerettel ellátni, ami megkönnyíti számotokra ezt a borzalmas életet itt. Rátok bízom, hogy döntötök, felveszitek e küzdelmet, vagy feladjátok, mert ez a ti életetek. –

A fiatalok szótlanul nézték a tengert, mindketten a hallottakon töprengtek.

- A tengeri szörnyek, hogy néznek ki, láttad őket? – kiáltott fel váratlanul Dávid.

- Kígyószerű halfélék, és vagy négy-öt méteresek, nagyon jók az érzékszerveik, mert rögtön megjelennek, ha belemegy az ember a vízbe. Egyszerre többen támadnak, és széttépik az embert. Más ragadozók is élnek a vízben, de őket nem láttam még soha, csak azt, mikor a halrajokat támadták meg, és forrt a víz a harctól. A partra kimásznak szaporodni időnként a páncélos fekete pókok, amelyek úgy néznek ki felülről, mint a kis teknősök, de ha megfordítod őket, nyolc lábuk van, Soha ne süssétek meg, és ne kóstoljátok meg, mert szörnyű hasmenést kaptok tőlük.  Egy nő belehalt. Az életeteket akkor könnyítitek meg, ha feladatokat tűztök ki magatoknak, a munkátokat rendszeresen végzitek, eleget alszotok, változatosan étkeztek, és nem sokat rágódtok a helyzeteteken, mert amin nem tudtok változtatni, azzal nem kell foglalkozni, hiábavalóság - mondta az öreg végezetül és felállt.

Az úton hazafelé csendesek voltak, mindenki az elmondottakon gondolkodott. Helén legszívesebben sírt volna, annyira elkeseredett lett, de nem akarta Dávid szívét fájdítani. A halálra gondolt, legjobb lenne beleugrani a lávatóba, szenvedés nélkül vége lenne az életének, mert biztosan elpusztul majd, most már tudja, hogy ez csak idő kérdése.  Elhatározta, hogy megkérdezi Dávidot, hogy vele tart e. Ketten könnyebb lenne, mert nem akarta itt hagyni a fiút egyedül.  A régi boldog életére gondolt, a szüleire, az öccsére, és a mamára, akiknek fogalmuk sincs, hogy hova tűntek. A civilizációra, melynek a teljes hiánya miatt nyomorultul érzi magát, és már most látja, hogy soha nem tanul meg nélküle élni, mert képtelen. Egyszerűen nem alkalmas rá, mert megismerte, a civilizációban minden képessége elsatnyult, ami a nélküle való élethez szükségeltetne. Azért pusztultak el azok mind, akiket ide pottyantottak, mert ők már nem voltak képesek alkalmazkodni. Az öregnek is csak idő kérdése a halál.

Dávid pedig arra gondolt, hogy még egy helyiségben lecsiszolja a falakat, és az lesz a napló szoba. Minden rendkívüli eseményt lejegyez, az itt töltött életük folyását rávési a falakra. Meggyőzi Helént, hogy az életet válassza, fogadja el az elfogadhatatlant, próbáljanak együtt értelmet adni a küzdelemnek.  Talán érkezik ismét egy új emberpár, és akkor már könnyebb lesz együtt, és ezekkel az ismeretekkel már több remény lesz az életben maradásra.  Körülnéz, hátha talál alkalmas növényt ruhának, hogy a nap ne égesse szét a bőrüket. A jövő, egy gyermek lenne, de erre rettegve gondolt, gyermeknevelés itt -, az már nagyon nehéz feladatnak tűnt. Remélem, az öregnek még sok ideje van hátra. 

Miután hazaértek, Helén szó nélkül bement a hálóhelyükre, és vacsorára sem jött elő. Szótlanul ettek az öreggel. Az idő további részét azzal töltötték, hogy elzavarják az apró egérféléket, amelyek a maradékra jöttek elő, ki tudja honnan, Dávid eddig még nem vette észre őket. Félénkek voltak, hamar eltakarodtak. Az öreg elvonult aludni, Dávid egyedül maradt, nézte a csillagos égboltot, és azon gondolkodott vajon melyik csillag lehet ott fent a mi drága napunk, merre lehet a mi naprendszerünk.

A próba (negyedik rész)

Beletörődés

Az eső mindent felüdített, embert, állatot és növényt. A levegő tisztább lett, igaz párásabb is egyben, de valahogy kellemesebb. Csodálkozva látták, hogy a madarak tömegesen szállnak le, jönnek minden felől és a talajt figyelik. Hirtelen gusztustalan fekete férgek, vagy inkább százlábúak másztak elő, mint nálunk a földigiliszták eső után, és madarak mohó sietséggel kapkodták össze őket.  Helén ijedten menekült be a barlangba, félt és undorodott tőlük. Az öreg megnyugtatta őket, hogy ártalmatlanok, megsütve egész jó ízük van, és kiváló fehérje forrás. Dávid megfogadta, hogy sohasem fogja megkóstolni, még nem sejtette, hogy ez is a betarthatatlan ígéretei közé fog tartozni.

- Menni kéne már a patakokhoz a vacsoránkért! – kiáltott az öreg és lehajolt a botjáért.

Dávid gyöngéden felsegítette a lányt és egymást átkarolva elindultak a vén szakállas után. Útközben az öreg a másnapi teendőiket sorolta, és minduntalan hozzátette, hogy sok mindent kell megismerniük, és nincs erre sok idő. A fiatalok nem értették egészen mire céloz, de a sejtéseik annyira riasztóak voltak, hogy rá sem mertek kérdezni. Lehet, hogy csak zavarodott az öreg a magánytól, ettől a nyomorult élettől. Bár Dávid éles szeme észrevette, hogy az öreg, bizony öregebbnek látszik a koránál. Hatvanévesnek mondja magát, de aggastyánt látott maga előtt. Fürgén járt ugyan, de csont sovány, amin nem csodálkoztak nagyon, de a bőre is betegnek látszott. A hátán nagy elburjánzott fekete tarka anyajegyek voltak láthatók, a bőre nagymértékben elráncosodott, és pörsenésekkel tarkított volt. Egyértelműnek látszott a napártalom. Lehet, hogy rákos, gondolta Dávid, azért siet annyira, hogy átadja az ismereteit.

Útközben megálltak és a szakállas megismertette őket egy másik gyökérfélével, ami nagyon tápláló, de az íze ennek sem volt fenséges. Ám amikor megálltak egy hatalmas kereklevelű bokorfélénél, és megkóstolták a piros cseresznyéhez hasonló lédús termését, csettintettek, ez már igen, ez finom, örvendezett Helén. Az öreg megnyugtatta őket, hogy ezek a gyümölcsbokor félék folyton termőek, egyszerre van rajtuk virág, és termés is. A patakokhoz érve megfürödtek és kortyolgattak a keserű édesvízből. Ami az öreg szerint azért keserű, mert átfolyik a hegyeken és valamelyik ásvány teszi azzá.

- Na, ideje megfognunk két piros csőrűt, nem csak zöldségeken él az ember – mondta az öreg, és ezzel, máris nyakon csípett egyet.

Visszaballagtak a szállásukra, és a vacsorát már teljes egészében nekik kellett elkészíteni. Helén irtózva, szinte minden tennivalót Dávidra hárított, nem bírt a lenyúzott állatokhoz érni. Eddigi életében csak elkészítve látta a húst, ami nem emlékeztette az állatra.  Ha a csirkemellet harapta, eszébe sem jutott a csirke, de így, hogy nekik kell megölni, lenyúzni, kibelezni és megsütni, ez egészen más. Lehet, hogyha már látott volna ilyet gyerek korában, hozzászokott volna, de most felnőtt fejjel ez már elborzasztotta. Azon gondolkodott, hogy inkább vegetáriánus lesz, itt nem lesz nehéz azzá lenni. Dávid, azt ajánlotta, hogy ezt felejtse el, mert szüksége van az állati fehérjére is.

Amíg a hús puhult, az öreg bevezette őket egy helyiségbe, ahol világosabb volt, mert az ajtónyílást szokatlanul nagyra készítették, és a szép simára csiszolt falakon naptárat vezetett a vén szakállas.  Ha körbenéztek, ott volt a falakon a sok év, amit az öreg itt töltött el. A fontosabb dátumok be voltak karikázva és alá volt írva az esemény. Az érkezésük napjához ez volt írva „egy fiatal pár próbára érkezett a Földről”.

- A naptár csak néhány éve lett pontosabb, mert évekig tartott, míg rájöttem, hogy hány nap alatt kerüli meg ez az elátkozott bolygó a napját. Egy szép fényes csillag rendszeres megjelenése vezetett rá.  A kettőszáz ötvenkét napot elosztottam egyenlő részekre, így jött ki, hogy egy hónap itt negyvenkét nap, és az év hat hónapból áll. Lehet, hogy ez nem pontos, de a tájokozódáshoz elegendő.   Ha reggel felébredsz Dávid, gyere át, és tégy egy rovást, soha ne feledd el, mert később összezavarodsz – mondta az öreg és fáradtan letelepedett az ajtó elé.

Nagy nehezen kibányászták a vacsorájukat a sütő gödörből, és elégedetten nekiláttak az evésnek, Helént kivéve, mert ő megint csak nyalogatta piszkálgatta a húst. Az öreg sem volt nagyétkű, de egy keveset mindig evett. Az este megint nem múlt el sírás nélkül, de most Dávid sem tudta könnyek nélkül vigasztalni a lányt, nagyon szerencsétlennek érezte magát.

A reggelt a madarak hangoskodása jelezte, az öreg már kint ült az ajtaja előtt és várta őket. Helént rendkívül zavarta a vécé hiánya, mert nem mert egyedül elmenni messzire. A pisiléshez is a fiú kísérete kellett, nagyon messzire mentek, egy nagy gödörhöz, és abba kellett elvégezni a dolgukat. Még jó, hogy néhány nagyobb bokor volt a szélén és abba megkapaszkodhatott.

Megették reggelire a maradék húst és elindultak az öreg után, aki ma nagyon titokzatos volt, mert nem mondta meg hova mennek.  Befelé indultak, neki a hegyeknek, igaz nem voltak azok olyan magasak, de azért beleizzadtak a mászásba. Amikor már két hegyen is átjutottak egy vad sziklás táj tárult a szemük elé, a levegő kénes szagúvá vált.  Az öreg megmutatta nekik, hogy itt sok kis átlátszó követ találnak, azaz gyémántot, amit a tűzgyújtáshoz használhatnak, és megmutatta a sziklákba zárt aranyat is. Helén és Dávid csak meresztették a szemüket.  Elvitte őket a fekete sziklákhoz, ahonnan a naptár írásához hoztak alkalmas szikladarabokat.

- Most átmegyünk ezen a hegyen is, mert a hátunk mögül fúj a szél, és amit ott láttok az ennek az átkozott bolygónak a belseje. Veszélyes hely, ne gyertek ide sűrűn.

Átmásztak a sziklás hegyen, nehéz volt, mert a sziklákat felforrósította a nap, és égette a kezüket, lábukat, de megérte a fáradtságot, mert ami a szemük elé tárult, az lélegzetelállító volt. Előttük egy hatalmas szakadék tátongott, lent a mélyén vörös láva fortyogott, mint a Földön a lávatavak. Morgott, pufogott, gőzök, gázok szálltak fel, de szerencsére elvitte őket a szél.

- Mi lesz, ha ez kitör? – kiáltott Helén kétségbeesetten.

- Nem hiszem, mert ez nyitott, mióta itt vagyok ez mindig így fortyog, nem változik semmit.

Dávid nem győzött betelni a félelmetes látvánnyal. A visszaúton, jóllaktak egy fügéhez hasonló gyümölccsel, csak ez szaporátlanul kicsi volt, édes és vékony héjú, de a madarak is nagyon szerethették, mert tele volt madárpiszokkal a fa. Nagyon elfáradtak mire hazaértek, a lábuk sebes volt a szikláktól, szomjaztak, de ahhoz le kellett volna menni a patakokhoz, inkább befeküdtek a hűvösbe és mélyen elaludtak. Az öreg árnyéka jelent meg az ajtóban mikor felébredtek, az nem szólt semmit, csak elindult, és ők lehorgasztott fejjel követték. Dávid ránézett a lányra és abban reménykedett, hogy beletörődik a megváltozhatatlanba.

A próba (harmadik rész)

Kétségek

Már mindketten bóbiskoltak, amikor az öreg szakállas kivette a húst a kövek közül, azaz inkább kidobta a gödörből két bot segítségével, mert olyan forró volt. Félve ízlelgették, de látva, hogy az öreg milyen mohón falja, ők is nekibátorodtak és beleharaptak a húsba. Íztelennek érezték, úgy látszik itt nincs só, csak a tengerben, de legalább nem keserű, mondogatták egymásnak. Minden élvezet nélkül némán ettek. Majd ittak a magukkal hozott vastag és üreges faágakban tárolt vízből. Az ágakat ott törték le a patakoknál lévő terjedelmes bokorról az utolsó íz után, hogy ne folyjon ki az alján a keserű édesvíz. Nyugovóra tértek, behúzták a botokból összekötözött ajtójukat, lefeküdtek a puha hánccsal borított talajra, és az eget kémlelték az ajtón át. Hihetetlenül ragyogott az éjszakai ég, tele volt szikrázó csillagokkal. Helén csendesen sírt, az átélt feszültség az izgalmak ébren tartották őket. Mindketten azt remélték, hogy ez egy szörnyű rémálom csupán és reggel már otthon ébrednek, nem lehet, hogy az életük itt folytatódjon.

-         Az nem lehet, hogy itt éljük le az életünk! Inkább meghalok! Mivel érdemeltük ki ezt? Mivel? – zokogta a lány.

-         Ne sírj, mert reggelre biztosan otthon leszünk. Aludjunk, annál gyorsabban telik el az éjszaka – vigasztalta a fiú.

Még csak pirkadt, de a madarak már zajongtak, a hangjukra ébredtek, és szomorúan konstatálták a valóságot, nincs itt semmiféle rémálom. A valóság az, hogy a civilizációból kiűzettek, vissza az őskorba egy idegen bolygón, ahol még emlősállatokat sem láttak, csak hüllőket, madarakat, a tengerben élőket még nem látták, és nem figyelték a bogarakat sem. Egy biztos legyek és szúnyogok nincsenek. Ami itt ehető, az számukra rossz ízű, és még a víz sem olyan, mint amit megszoktak.  Rettenetesen féltek az ismeretlentől jövőtől, és az a gondolat is elborzasztja őket, hogy itt kell leélni a fiatalságukat, az egész életüket. Rá kellett ébredniük, hogy semmit sem tudnak a túlélésről, és nem képesek sokáig életben maradni a civilizáció nélkül, már nincsenek meg ezek a képességek bennük. Az öreg szakállas egy szívós ember, de csak egy a sok-sok ezer ember közül, akiben még maradt e képességekből valamicske, és mind testileg, mind szellemileg képes túlélni mindent, de azért már rajta is látszanak a kitaszítottság nyomai.

Kibújtak az odújukból a ragyogó napsütésbe, a kora reggeli hőségbe. Az öreg még ott ült az ajtajában, védve magát a napsütéstől, hiszen ruhátlanok voltak. Botjával rajzolgatott valamit, és teljesen elmerült a gondolataiban, nem vette észre a közeledő fiatalokat. Azok ezt látva megtorpantak, mert nem akarták megzavarni ezt az elmélyülést. Ott álltak zavartan, és téblábolva várták, hogy az öreg figyelme rájuk irányuljon.

-         Jó reggelt! Látom túljutottatok az első éjszakán, és a kezdeti ijedtségen. Nem akarlak benneteket áltatni, de a neheze még csak ezután fog jönni. Túl lehet mindent élni, csak azt kell jól megrágni, hogy érdemes e. Majd eldönti az idő, most menjünk a sziklákhoz madártojásokért, mert az evés fontos. Keveset kell a napon tartózkodni, mert káros, amint ettünk visszabújunk az odúnkba, és csak délután megyünk el a patakokhoz ennivalóért – mondta és elindult a parti sziklák felé.

-         Mibe hozzuk el? – kérdezte Dávid.

-         Semmiben, ott helyben annyit iszunk meg, amennyi belénk fér.

-         Én nem iszom meg nyersen a tojást! – kiáltotta sírva Helén.

-         Akkor ne idd meg, majd megiszod holnap – legyint az öreg.

-         Főzzük meg, vagy süssük meg kövön!

-         Kövön megsütés fáradtságos, de ha akarod, akkor csak hozz el néhányat, és megcsináljuk, van időnk.

Itt a fészkelő helyeken a madarak már nem voltak olyan szelídek, durván odacsaptak a kezükre, ha a tojások felé nyúltak. A csőrük erős volt és éles, sebeket ejtettek, de az éhség nagyúr, eltűrték. Az öreg mindig egy bottal járt, eddig nem tudták miért, azt gondolták, hogy csak kedvtelésből hordja magával. Ők is letörtek egyet-egyet maguknak, biztos ami biztos, ezentúl náluk is lesz. Az öreg minden tojást megrázott, csak azt itta meg, ami nem lötyögött, az friss volt, így hát ők is rázogatni kezdték a begyűjteni valókat. A táborhelyen az öreg előhozott egy hatalmas lapos követ és rátette két nagyobb kőre, meggyújtotta alatta a puha háncsot azzal a gyönyörű átlátszó kővel a napsugarak segítségével. A forró kőre egyszerűen ráütötte a tojásokat, amelyek olyanok lettek, mint az otthoni tükörtojások. Helén ezt is zokogva ette, nem tudott megnyugodni, arca puffadt volt a sok sírástól. Az öreg szerint, majd beletörődik a sorsába, de Dávid attól félt, hogy belebetegszik.

-         Azt szép követ itt találtad? - kíváncsiskodott Dávid.

-         Ha arra gondolsz, amivel a tüzet gyújtom, akkor igen. Ez gyémánt, bármerre mész a hegyek között, mindenütt találsz ilyeneket, és aranyat, rengeteg aranyat, de nem ér az semmit, mert nem tudjuk felhasználni semmire, csak a gyémántot tűzgyújtásra.

Dávid és az öreg elmentek a patakokhoz vízért, Helén bebújt az odúba, összegömbölyödött a sarokba és álomba sírta magát.

Az úton az öreg megpróbálta megértetni Dáviddal, hogy a lányt ki kell hozni ebből az elkeseredett állapotból, mert nem lesz jó vége, Dávid egyedül marad, és akkor elbukták a próbát, keserves magány vár rá.

-         De hiszen itt vagy te is!

-         Nem sokáig, érzem, beteg vagyok, ha nem is látszik, de én tudom. csak legyen annyi időm, hogy mindent megmutassak nektek.

Hirtelen elsötétült az ég, távoli morajlást hallatszott. Az öreg szakállas izgatottá vált, és egyre szaporábban szedte a lábait. Útközben elmondta a fiúnak, hogy itt a villámcsapás sokszorosa a Földi villámcsapásoknak a vihar ideje alatt, be kell bújni az odúba, mert aki kint marad, azt hamar agyonütheti. Már volt rá példa, két társa is így pusztult el. Hagyjátok nyitva az ajtót, mert néha a madarak is bemennek menedéket keresve.

Dávid bebújt az odúba, nézte az alvó lányt, azon gondolkodott, hogy felébreszti, nehogy megijedjen az égzengéstől, de elkésett. Olyan irdatlan fülsiketítőt dördült, hogy beleremegett a hegy. Helén sikoltva ugrott talpra és kirohant a szabadba. Dávid alig érte utol, visszarángatta a barlangba. Az órákig tartó égzengés alatt egyre több madár jelent meg a bejáratnál, és egy cseppet sem zavartatva magukat, betotyogtak a legsötétebb sarokba Helén mellé. A lány eleinte elhúzódott tőlük, de később már közöttük ült csendesen, még a sírást is abbahagyta. A vihar elülte után felragyogott a fény, és mindenki kiment a szabadba. Mindenfelé tócsák keletkeztek és kisebb patakok, a madarak ittak, Helén is lehajolt és belenyalt egy pocsolyába.

-         Ez nem vörös, nem keserű, ez olyan, mint az igazi víz! – kiáltotta és mohón inni kezdett.

Dávid nézte a lányt, aki végre abbahagyta a sírást, de a kétségei nem szűntek, félt a jövőtől nagyon.

A próba (második rész)

Ismerkedés

Már csak vánszorogtak a fáradtságtól, de az öreg szakállas csak ment rendületlenül és fáradhatatlanul, mintha soha nem akarna megállni. Nem sokat beszélt, csak ha kérdeztek tőle, akkor nyitotta válaszra a száját. Azt is szűkszavúan tette, nagyon igyekezett, mintha tartana valamitől. A táj változott, sűrű dzsumbujos növényzeten kellett keresztül vágniuk.  Madarak kísérték őket, rengetegen voltak. Megkérdezték az öreget, hogy hol fészkelnek ezek, és van e tojásuk. Megnyugtatta őket, hogy van tojásuk, sőt ehető is, és a tengerparti sziklákon fészkelnek, de vannak itt másféle madarak is, melyek nem repülnek. Ahogy haladtak folyton a talajt figyelték, nehogy elessenek, és nemegyszer láttak elsiklani egy- egy gyíkféle élőlényt is.

A távolban magasodó hegyek elzárták a kilátást, itt véget értek a lankák. A hegyormok teteje kopár volt, mint a Földön, és a növényzet is megváltozott. Az akáciára emlékeztető fák jelentek meg, de nem voltak magasak, csak terebélyesek. A talaj sziklássá vált, eltűnt a vörösessárgás föld. Keskeny szurdokon haladtak át, a kopár sziklákon madarak tömege ült. Úgy látszik ez a cifra madarak bolygója lehet, mert rikító színekkel pompázó tollakkal ékeskedtek mind, mindegy melyik fajhoz tartoztak, gondolta Dávid. Helén csak ment gépiesen mellette, nem figyelt semerre, teljesen magába roskadt. Néha felzokogott, ilyenkor Dávid óvón átölelte.

Az öreg szakállas hirtelen megtorpant, és az előttük magasodó hegy tövére mutatott, na, ott fogunk lakni. Mindketten csodálkozva bámulták a hegybe vájt barlanglakásokat, amelyekről már hallottak a Földön, de itt kényszerültek megismerni azokat. Helén lerogyott, arcát kezébe temetve sírt.

Az öreg szakállas odavezette őket az egyik tágas helyiséghez, és leült a fából durván összetákolt ajtó elé. A fiatalok benéztek, de bent csak annyit láttak, hogy az alja vastagon be van hintve egy furcsa koszos fehér puha háncsfélével. Itt fogunk aludni, ez csak egy védett hálóhely, gondolta Helén.

-         Ez lesz a ti helyetek. Itt alszotok, és ide menekültök majd be a hideg elől is.

-         Miért itt hideg is lesz? – kérdezték egyszerre.

-         Igen, lesz, mert ez a bolygó ovális pályán kerüli a napját, és amikor távolra ér, hűvösebb lesz, de fagy szerencsére nincs. Kétszázötvenkét nap alatt kerüli meg a napját, és körülbelül tizennyolc óra a forgásideje. A ruhátokat vessétek le és tegyétek el a hűvösebb napokra, mert úgy tovább tudjátok használni őket. Most elmegyünk és megmutatom a vízlelő helyet, és a tengert. Útközben eszünk egy kicsit – mondta, és elindult.

Éhesek voltak, de a szomjúság gyötrőbb volt, ezt a két érzést soha nem érezték még ilyen élesen az eddigi életükben. Most bármit megettek volna, csak teljen a gyomruk és a pocsolyára is rávettették volna magukat, csak egy kis vizet érezzenek a szájukban. Átkapaszkodtak a hegygerincen, amit úgy hatszáz méteresnek becsülte Dávid, és ami a szemük elé tárult, attól elállt a lélegzetük.

A hegyekből lerohanó folyó, legyezőszerűen szétágazott, sok kis patakra osztódott, az ágak között ingovány és buja növényzet.  Furcsa testes kis kacsaszerű állatok totyogtak és a nagy piros csőrükkel folyton kutatgattak a vízinövények között, a színük élénksárga volt.  A patakok csendesen beleömlöttek a hatalmas, lustán hullámzó tengerbe.  A parti habok rózsaszínben villództak, a víz színe kissé vöröses volt, ami riasztónak tűnt. Az öreg szakállas a legközelebbi patakhoz vezette őket, és belehajolva hangosan kortyolni kezdte a vizet. Helén félve lehajolt, és belenyalt a patakba, megrázkódott, de legyőzte az irtózását és lassan nyelni kezdte a vizet, ami keserű volt.

-         Majd megszokjátok, ezen a planétán keserű az édesvíz.

Dávid a fejét ingatta, meg az élet is itt, gondolta szomorúan. Úgy érezte ez nem véletlen, ez valami büntetés lehet számukra.  Helén ismét sírva fakadt, annyira szerencsétlennek érezte magát, hogy nem bánta volna, ha ez a keserűvíz megmérgezi. Halni volt kedve, az életet itt borzalmasnak képzelte. Az öreg szakállas egy parton növő kerek durva levelű növényt tépett ki a talajból, a húsos gyökérszerűségről lehúzta a barna héját. és az alatta lévő világos rózsaszín gyökeret megette. Dávid és Helén rávettette magát a növényre, de amikor beleharaptak, mindketten megrázkódtak, az íze semmihez sem volt hasonítható, de olyan éhesek voltak, hogy legyűrték az irtózásukat.

-         Csak a patakban mosakodhattok, mert a tengervíz nagyon sós és veszélyes ragadozók élnek benne, sok telepest elvittek és szétmarcangolták őket, majd később mesélek róluk. A szárazföldön nincs mitől félni, nincsenek nagyobb testű ragadozók. Most pedig gyere Dávid, elkapunk ezekből a futómadarakból kettőt és megsütjük. Ez lesz a vacsoránk. Sietnünk kell, itt gyorsan jön az égiháború, és akkor lőttek a vacsorának, mert el kell bújnunk a villámok miatt, figyelmeztette őket a szakállas.

A két fiatal döbbenten állt, és nem akarták elhinni, hogy nekik kell megfogni, megölni és megsütni a vacsorájukat, majd Dávid lemondóan elindult az öreg után és becserkészett egy jókora piros csőrűt. Visszaballagtak a táborhelyükre, és nekiláttak a vacsorakészítésnek. Az öreg szakállas tüzet gyújtott a nap és egy furcsa átlátszó kődarabnak látszó valamivel. A durva levelek, ágdarabok hangos pattogással égtek, az öreg nagy kődarabokat tett a parázsba, és mellette egy jókora gödörbe rakta a hatalmas levelekbe csavart megkopasztott piros csőrűt. Alájuk és föléjük tette a forró köveket és az ajtó elé ülve megpihent. A két fiatal ámulva nézte az öreget. Mindkettőjük agyában ugyanaz járt, hogy itt most ők visszatértek az őskorba, és itt is maradnak örökre. Elment az étvágyuk. Megfogták egymás kezét és csüggedten lerogytak ők is az ajtó elé, és nézték, hogy megy le a hatalmas vörös nap.