Különös
rémálmom volt, melyben, mint fiatal lány menekültem a farkasok támadása elől. A
furcsa, hátborzongató vízióban mintha az előző életem filmkockái peregtek volna
le előttem. Lassan megnyugodva néztem az ablak előtt táncoló faágakat és a
szemem lecsukva elhatároztam, hogy befejezem ezt az álmot, furdalt a
kíváncsiság, vajon megmenekülünk e.
A múlt,
ahova ez a különös álom visszacsöppentett, a kilencedik századi magyar föld
volt, a honfoglalás után. A nevem Perka és a fazekassággal is foglalkozó Guba
család egyetlen leánygyermeke vagyok. Ez akkoriban nem jelentett semmiféle
kitüntetést, mert csak a fiúgyermeknek volt akkortájt becsülete. Még az
asztalhoz sem ülhettünk le a férfinéppel a közös étkezéskor, a végében állva
faltunk anyámmal, Enéhhel, a
nagyanyámmal és többi vászoncseléddel egyetemben. A másodrendű létet
elfogadtuk, ezt szoktuk meg, de néhanapján elgondolkodtam azon, hogy miért van
ez így, hiszen jól bántam az íjjal, minden munkát elvégeztem, amit a férfiak,
kivéve a vadászatot, halászatot, igaz nem háborúzhattunk mi nők, de sok férfi
sem. Ám mi nők tudtunk olyasmit, amit a férfiak nem, mi hozzuk a világra a
gyerekeket.
Nyári
szállásunk jurtáit állítottuk fel a nagy folyó mellett a szolgákkal és a két
rabszolgával, Aldánnal és Eberrel. Anyánk mindig őket kérte el apánktól, mert
olyan szelídek, és szorgalmasak voltak, tekintetükből értelem áradt és jóság.
Nagy volt a hőség, szívesen mentem le alkonyatkor a folyóhoz mosni, anyám
segített, de nehezen mozgott, viselős volt. Magas erős lány lettem tizenkét
éves koromra, és mindenféle munkára megtanított már anyám, amit egy nőnek
végeznie kell, de sok férfimunka is várt mostanság ránk. A bátyáim, Talabor,
Bot és Keve, vitézek voltak a fejedelem seregében, a kihajtás idején mentek
harcba a Keleti Frankok ellen. Az öcséim, Regő és Eber még kicsik, folyton itt
lábatlankodnak körülöttünk.
Ha elfogy a
legelő, felszedjük a jurtákat és továbbmegyünk, de mindig a nagy folyó mellett
maradunk. Addig megyünk, míg a téli
szállásunkig nem érünk, akkorra úgyis beköszönt a hideg idő. Apánk, nagyapánk
és nagyanyánk mindig a téli szálláson maradnak, a többi szolgával egyetemben a
fazekassággal foglalkoznak, a család dolgaival, az állatok téli szállásait
javítják, begyűjtik a téli eleséget, és learatják a gabonát.
A tavaszon
hagytam el a tizenkettedik évemet, és ezzel együtt a félelem is belém
költözött. Apám bármikor férjhez adhat, és akkor idegenbe kell mennem, az
ismeretlenbe, nem láthatom többet anyámat, az öcséimet, és Aldánt, akire olyan
szívesen nézek, de csak titokban. Észrevettem, hogy lopva ő is rám tekint, de
egy rabszolgának az ilyen tett főben járó bűn, a gazda lányára sohasem vetheti
a szemét.
Mire
beköszöntött az ősz anyánk megszülte leányát a jurta közepén, de a gyermek
nagyon gyengécske volt, egy hetet sem élt, máris temethettük.
Apánk úgy
döntött, hogy férjhez ad. Fogalmam sem volt melyik családhoz kerülök. Összekészítettük
a kelengyémet, és vártam a háztűznézést. Folyton sírtam, anyám vígasztalt, hogy
csak az első gyermek születéséig érzem idegennek az új családom, és ott is
ugyanezt fogom csinálni mindennap, mint idehaza, de én vigasztalhatatlan
voltam. Egy hideg szeles délután vízért indultam a nagy folyóhoz, Aldán jött
segíteni, mögöttem baktatott szomorúan. Amikor a fák közé értünk megfogta a
karom és megállított. Nehezen formálta a szavakat, mert nem igazán beszélte a
nyelvünket.
- Nem sírni
kicsi Perka! Én, megszöktetni és elvinni az én hazámba, ott boldog lenni minden
nő, és úrnő lenni te.
Megrökönyödtem
a bátorságán, és elcsodálkoztam a szavain. Hát észrevette, hogy kedves a
számomra? Nem akartam elhinni, és a szöktetést sem. Azt sem tudtam, honnan hozták ide
rabszolgának, vették, vagy a bátyáim rabolták el a harcokban? Vajon tudja,
merre van az ő hona? Ezer kérdés jött a számra, de én egyet sem tudtam
kinyögni, ám biztos voltam benne, hogy úri származású, bátor, és hogy kedves
vagyok neki.
-
Mindkettőnkkel végeznek, ha megfognak bennünket. Ha veled megyek, akkor sem
láthatom többet az édesanyámat.
- Én
gondolni kicsi Perka, de én is kedves vagyok neked, tudni én. Látom a
tekinteteden. Így könnyebb a válás.
Hazafelé
úton csak hallgattunk. A tél közepén érkeztek hozzánk háztűznézőbe a Jánk család feje és fia, Gecse. Vele jöttek
a húgai, Aisa és Bejke, és az öccsei, Edeln és karád. A férfiak leültek a nagy
asztal köré és sert ittak. Mi nők hátul ültünk és bámultuk a férfiakat. Nekem
nem tetszettek, Gecse alacsony volt és görbe lábú, fekete ferde szeme szúrósan tekintett
rám. El is határoztam menten, hogy meg fogok szökni Aldával, mert inkább a
halál, mint ez a család. Megegyeztek a fizetendő barmokban, és a tavaszi menyegzőben.
Attól a
naptól fogva készültem a szökésre. Gyűjtöttem az ennivalót, egy vászonba
sajtot, szárított húst.
Aldánnal
vízhordáskor elterveltünk mindent. A folyó mellett megyünk lefelé, mert arra
találunk gázlót, vagy alacsonyabb vizet, könnyen átússzuk, és attól kezdve csak
arra megyünk, amerre a nap nyugszik.
A tavaszi
napéjegyenlőség éjszakáján indultunk el, mindketten vittük fegyvert, Aldán íjat,
én parittyát, ami jól jöhet majd, ha fácánt akarunk vacsorálni.
Sikerült
nesztelenül kiosonnunk. Már hajnalodott, amikor megtaláltuk a gázlót, ami most
nem volt gázló. A fejemre kötöttem az elemózsiás zsákom, és átúsztuk a folyót.
Nagy megkönnyebbülés volt elérni a partot, mert reménykedhettünk a
megmenekülésbe, már nehezen érnek utol bennünket.
Kerültük a
szállásokat, jurtákat, és az embereket, de ezen a vidéken többnyire szláv
népség lakott, ők nem jelentettek veszélyt, de nem mutatkoztunk előttük, mert
nem beszéltük a nyelvüket. Jobban
féltünk a farkasoktól, ezért hatalmas husánggal a kezünkbe gyalogoltunk. Az
éjszakai pihenésnél felváltva őrködtünk. Hegyek nem kerültek utunkba csak
szelíd dombok, és rengeteg erdő. Az utunk nagyon békés volt, és fárasztó, nem
használtuk a nyilat másra, csak vadászatra. Sok nyulat ejtettünk el, volt friss
eleségünk elég.
Már
nyolcadik napja vándoroltunk, amikor Aldán felkiáltott – Látni te azokat a
hegyeket, ott az én hazám!
Láttam,
láttam, de abban biztos voltam, hogy vagy kétnapi járóföldre lehet innen. Így
is lett. Az utolsó éjszakát töltöttük egy elég nedves csalitosban, de fáradtak
voltunk másikat keresni, amikor az éjszaka közepén neszezést hallottunk. Rögtön
tudtuk, hogy a farkasok. Aldán megragadta a karom és a legközelebbi fűzfához
vonszolt. A nyíllal, parittyával együtt gyorsan felmásztunk rá, és a magasból
figyeltük, ahogy egy egész falkányi esik neki az elemózsiás vászonnak. Nem
találtak benne sok mindent, de széttépték és megették vásznastól.
Ott
kuporogtunk fenn másnap délig, mire elmentek az ordasok. Nagy óvatossággal
ereszkedtünk le a földre, mindenünk fájt, és álmosak voltunk.
Estére egy
meredek hegyhez értünk, melynek a tetején hatalmas vár állt.
- Ez a vár
lenni a mi családunké. Felmenni, de majd reggel, a világosba. Most lepihenni a
hegy alá, már nem kell félni semmitől.
Mélyen
elaludtunk, hamar hajnalodott. Elindultunk fölfelé a meredek hegyen, de a
kanyargós út miatt kétszer olyan hosszú volt az út, mint gondoltam.
Aldán
dörömbölésére a strázsáló katona kidugta a fejét a lőrésen, és elordította
magát.
- Albertus
úr! Hát nem halt meg!
Kinyitotta a
hatalmas kaput és egy hídon bejutottunk egy másik kapuhoz, amit ismét katonák
tártak fel előttünk. Én csak ámultam bámultam, nem értettem a nyelvüket, és
soha nem láttam ilyen hatalmas kőépületet. Két napig aludtam egy alapos
tisztálkodás után. Soha nem volt ilyen fejedelmi ágyam, és annyit ettem, mint a
férfiak. Albertus a szülei elé vezetett, akik úgy öleltek meg, mint a fiuk
megmentőjét, pedig én voltam a megmentett, mert az életem legszebb időszaka
következett. Az esküvőmön sírtam, mert hiányzott az anyám, akit soha többet nem
láttam viszont. Reá gondoltam az első gyermekem születése után is, az ő
szavaira, már nem sírdogáltam többé, ekkor éreztem igazán otthonomnak Albertus várát.