Visszatérés az álomba

Különös rémálmom volt, melyben, mint fiatal lány menekültem a farkasok támadása elől. A furcsa, hátborzongató vízióban mintha az előző életem filmkockái peregtek volna le előttem. Lassan megnyugodva néztem az ablak előtt táncoló faágakat és a szemem lecsukva elhatároztam, hogy befejezem ezt az álmot, furdalt a kíváncsiság, vajon megmenekülünk e.

A múlt, ahova ez a különös álom visszacsöppentett, a kilencedik századi magyar föld volt, a honfoglalás után. A nevem Perka és a fazekassággal is foglalkozó Guba család egyetlen leánygyermeke vagyok. Ez akkoriban nem jelentett semmiféle kitüntetést, mert csak a fiúgyermeknek volt akkortájt becsülete. Még az asztalhoz sem ülhettünk le a férfinéppel a közös étkezéskor, a végében állva faltunk anyámmal,  Enéhhel, a nagyanyámmal és többi vászoncseléddel egyetemben. A másodrendű létet elfogadtuk, ezt szoktuk meg, de néhanapján elgondolkodtam azon, hogy miért van ez így, hiszen jól bántam az íjjal, minden munkát elvégeztem, amit a férfiak, kivéve a vadászatot, halászatot, igaz nem háborúzhattunk mi nők, de sok férfi sem. Ám mi nők tudtunk olyasmit, amit a férfiak nem, mi hozzuk a világra a gyerekeket.

Nyári szállásunk jurtáit állítottuk fel a nagy folyó mellett a szolgákkal és a két rabszolgával, Aldánnal és Eberrel. Anyánk mindig őket kérte el apánktól, mert olyan szelídek, és szorgalmasak voltak, tekintetükből értelem áradt és jóság. Nagy volt a hőség, szívesen mentem le alkonyatkor a folyóhoz mosni, anyám segített, de nehezen mozgott, viselős volt. Magas erős lány lettem tizenkét éves koromra, és mindenféle munkára megtanított már anyám, amit egy nőnek végeznie kell, de sok férfimunka is várt mostanság ránk. A bátyáim, Talabor, Bot és Keve, vitézek voltak a fejedelem seregében, a kihajtás idején mentek harcba a Keleti Frankok ellen. Az öcséim, Regő és Eber még kicsik, folyton itt lábatlankodnak körülöttünk.

Ha elfogy a legelő, felszedjük a jurtákat és továbbmegyünk, de mindig a nagy folyó mellett maradunk.  Addig megyünk, míg a téli szállásunkig nem érünk, akkorra úgyis beköszönt a hideg idő. Apánk, nagyapánk és nagyanyánk mindig a téli szálláson maradnak, a többi szolgával egyetemben a fazekassággal foglalkoznak, a család dolgaival, az állatok téli szállásait javítják, begyűjtik a téli eleséget, és learatják a gabonát.

A tavaszon hagytam el a tizenkettedik évemet, és ezzel együtt a félelem is belém költözött. Apám bármikor férjhez adhat, és akkor idegenbe kell mennem, az ismeretlenbe, nem láthatom többet anyámat, az öcséimet, és Aldánt, akire olyan szívesen nézek, de csak titokban. Észrevettem, hogy lopva ő is rám tekint, de egy rabszolgának az ilyen tett főben járó bűn, a gazda lányára sohasem vetheti a szemét.

Mire beköszöntött az ősz anyánk megszülte leányát a jurta közepén, de a gyermek nagyon gyengécske volt, egy hetet sem élt, máris temethettük.

Apánk úgy döntött, hogy férjhez ad. Fogalmam sem volt melyik családhoz kerülök. Összekészítettük a kelengyémet, és vártam a háztűznézést. Folyton sírtam, anyám vígasztalt, hogy csak az első gyermek születéséig érzem idegennek az új családom, és ott is ugyanezt fogom csinálni mindennap, mint idehaza, de én vigasztalhatatlan voltam. Egy hideg szeles délután vízért indultam a nagy folyóhoz, Aldán jött segíteni, mögöttem baktatott szomorúan. Amikor a fák közé értünk megfogta a karom és megállított. Nehezen formálta a szavakat, mert nem igazán beszélte a nyelvünket.

- Nem sírni kicsi Perka! Én, megszöktetni és elvinni az én hazámba, ott boldog lenni minden nő, és úrnő lenni te.

Megrökönyödtem a bátorságán, és elcsodálkoztam a szavain. Hát észrevette, hogy kedves a számomra? Nem akartam elhinni, és a szöktetést sem.  Azt sem tudtam, honnan hozták ide rabszolgának, vették, vagy a bátyáim rabolták el a harcokban? Vajon tudja, merre van az ő hona? Ezer kérdés jött a számra, de én egyet sem tudtam kinyögni, ám biztos voltam benne, hogy úri származású, bátor, és hogy kedves vagyok neki.

- Mindkettőnkkel végeznek, ha megfognak bennünket. Ha veled megyek, akkor sem láthatom többet az édesanyámat.

- Én gondolni kicsi Perka, de én is kedves vagyok neked, tudni én. Látom a tekinteteden. Így könnyebb a válás.

Hazafelé úton csak hallgattunk. A tél közepén érkeztek hozzánk háztűznézőbe  a Jánk család feje és fia, Gecse. Vele jöttek a húgai, Aisa és Bejke, és az öccsei, Edeln és karád. A férfiak leültek a nagy asztal köré és sert ittak. Mi nők hátul ültünk és bámultuk a férfiakat. Nekem nem tetszettek, Gecse alacsony volt és görbe lábú, fekete ferde szeme szúrósan tekintett rám. El is határoztam menten, hogy meg fogok szökni Aldával, mert inkább a halál, mint ez a család. Megegyeztek a fizetendő barmokban, és a tavaszi menyegzőben. 

Attól a naptól fogva készültem a szökésre. Gyűjtöttem az ennivalót, egy vászonba sajtot, szárított húst.

Aldánnal vízhordáskor elterveltünk mindent. A folyó mellett megyünk lefelé, mert arra találunk gázlót, vagy alacsonyabb vizet, könnyen átússzuk, és attól kezdve csak arra megyünk, amerre a nap nyugszik.

A tavaszi napéjegyenlőség éjszakáján indultunk el, mindketten vittük fegyvert, Aldán íjat, én parittyát, ami jól jöhet majd, ha fácánt akarunk vacsorálni.

Sikerült nesztelenül kiosonnunk. Már hajnalodott, amikor megtaláltuk a gázlót, ami most nem volt gázló. A fejemre kötöttem az elemózsiás zsákom, és átúsztuk a folyót. Nagy megkönnyebbülés volt elérni a partot, mert reménykedhettünk a megmenekülésbe, már nehezen érnek utol bennünket.

Kerültük a szállásokat, jurtákat, és az embereket, de ezen a vidéken többnyire szláv népség lakott, ők nem jelentettek veszélyt, de nem mutatkoztunk előttük, mert nem beszéltük a nyelvüket.  Jobban féltünk a farkasoktól, ezért hatalmas husánggal a kezünkbe gyalogoltunk. Az éjszakai pihenésnél felváltva őrködtünk. Hegyek nem kerültek utunkba csak szelíd dombok, és rengeteg erdő. Az utunk nagyon békés volt, és fárasztó, nem használtuk a nyilat másra, csak vadászatra. Sok nyulat ejtettünk el, volt friss eleségünk elég.

Már nyolcadik napja vándoroltunk, amikor Aldán felkiáltott – Látni te azokat a hegyeket, ott az én hazám!

Láttam, láttam, de abban biztos voltam, hogy vagy kétnapi járóföldre lehet innen. Így is lett. Az utolsó éjszakát töltöttük egy elég nedves csalitosban, de fáradtak voltunk másikat keresni, amikor az éjszaka közepén neszezést hallottunk. Rögtön tudtuk, hogy a farkasok. Aldán megragadta a karom és a legközelebbi fűzfához vonszolt. A nyíllal, parittyával együtt gyorsan felmásztunk rá, és a magasból figyeltük, ahogy egy egész falkányi esik neki az elemózsiás vászonnak. Nem találtak benne sok mindent, de széttépték és megették vásznastól.

Ott kuporogtunk fenn másnap délig, mire elmentek az ordasok. Nagy óvatossággal ereszkedtünk le a földre, mindenünk fájt, és álmosak voltunk.

Estére egy meredek hegyhez értünk, melynek a tetején hatalmas vár állt.

- Ez a vár lenni a mi családunké. Felmenni, de majd reggel, a világosba. Most lepihenni a hegy alá, már nem kell félni semmitől.

Mélyen elaludtunk, hamar hajnalodott. Elindultunk fölfelé a meredek hegyen, de a kanyargós út miatt kétszer olyan hosszú volt az út, mint gondoltam.

Aldán dörömbölésére a strázsáló katona kidugta a fejét a lőrésen, és elordította magát.

- Albertus úr! Hát nem halt meg!

Kinyitotta a hatalmas kaput és egy hídon bejutottunk egy másik kapuhoz, amit ismét katonák tártak fel előttünk. Én csak ámultam bámultam, nem értettem a nyelvüket, és soha nem láttam ilyen hatalmas kőépületet. Két napig aludtam egy alapos tisztálkodás után. Soha nem volt ilyen fejedelmi ágyam, és annyit ettem, mint a férfiak. Albertus a szülei elé vezetett, akik úgy öleltek meg, mint a fiuk megmentőjét, pedig én voltam a megmentett, mert az életem legszebb időszaka következett. Az esküvőmön sírtam, mert hiányzott az anyám, akit soha többet nem láttam viszont. Reá gondoltam az első gyermekem születése után is, az ő szavaira, már nem sírdogáltam többé, ekkor éreztem igazán otthonomnak Albertus várát.

Itt maradtam

Csendes a ház ma. A feleségem mosogat, én itt ülök az ebédlő asztalnál. Nézem, mint mindig. Jó nézni, ahogy tesz-vesz. Mióta elhagytam a földi létet, azóta nézem őt, és a családom, nem tudok elszakadni tőlük. Ők nem látnak, de a feleségem tudja, hogy itt vagyok. Titkolja, nem meri mondani senkinek, mert kinevetik, vagy bolondnak hiszik miatta.

Már semmi sem olyan, mint régen, a halálom mindent elváltoztatott a házban, Engem kisemmizett, csak egyet felejtett el kiölni belőlem, a szeretetet.  Minden más érzés semmivé tűnt a halállal. Azóta itt ülök az asztalnál, és nézem őket, kísértet lét a büntetésem, mert bennem maradt egy érzés, és ez nem enged elszabadulni. A gyors halálnak ez az ára, hiba csúszik az átalakulásba. Kísértet lettem, kit a házához láncolt a szeretet, és az idők végezetéig itt bolyongok majd, és úgy lakolok meg e hibáért, hogy végig kell néznem a feleségem életét és halálát, a gyerekeimét, az unokáimét, és mindenkiét, aki e házban majdan élni fog. legalább is ezt gondolom, mert nem tudom elképzelni a változtatást.

Most belebújik a cipőjébe, felkapja a kabátját, a kocsi kulcsot, Megy a temetőbe, hozzám, pedig ott csak a sírom van. Én itthon várom, közben bejárom a házat, az alagsortól az emeletig. Kimegyek a kertbe, a két kutya idegesen ugat, nem látnak, de éreznek. Nem ismernek. Szépen lenyírták a fiúk a füvet, a kistóban jól megnőtt a nád, nem baj, legalább a halaknak van hova bújni. Átsuhanok a garázson, be az alagsori irodába, letelepszek egy székre, és várok. Mindjárt jön a feleségem és leül dolgozni, mert adósnap van, sok a könyvelnivaló. Nem szeretek itt. Túl sokat voltam itt az életemben, szinte mindig csak dolgoztam. Nem hittem, hogy képesek lesznek átvenni a munkám, úgy gondoltam, hogy nélkülem megáll a munka, nem tudtam abbahagyni, még akkor sem, amikor már alig léteztem. Magamnak is hazudtam, azt képzeltem, hogy sebezhetetlen vagyok.  A jelek megvoltak, de nem volt idő az orvosra, soha nem volt idő. Eljött az a bizonyos este, és végem lett, már hiába vitt szirénázva a mentő, elkéstem. Most meg ez a kísértet állapot, szabadulni kellene belőle, hogy végleg megnyugodjak. Ha létezne egy időalagút, az visszavinne a halálomig, és tisztességesen meghalnék, úgy, mint a legtöbb ember, és a lelkem megpihenhetne az örökkévalóságban.

Na, már itt is van. Bekapcsolja a számítógépet, leül, rendezgeti, válogatja a bizonylatokat. Hirtelen megáll a keze, és hátrafordul, engem néz. Vajon lát, soha nem adja jelét ennek.

- Tudom, hogy itt vagy, érzem a tarkómon, hogy nézel – mondja, és nem fordul vissza.

Meglepődök, de boldoggá tesz, hogy észrevett, vagy megérzett. Jelzek neki, ahogy szoktam. Megemelem a székem és kőre ejtem.

- Nem kell emelgetned a széket, tudom, hogy mindig itt vagy mögöttem. Rájöttem már régen, mert segítettél nekünk átvenni a munkádat. Senki nem hitte, hogy képesek leszünk rá, de amikor észrevettelek a halálod követő éjszakán az ágyam szélén, tudtam, hogy segíteni jöttél vissza.

Szegény, azt gondolja, hogy a munka járt a halott agyamban is. Nem, de nem tudom elmondani neki, hogy annyira szerettem őket, hogy bennem maradt az érzés és ez ideláncolt hozzájuk.

- A fenébe, beszélek egy székhez, ahelyett, hogy dolgoznék!

A kísértet kisuhant a bejárathoz, és kinyitotta a kaput. Megjött a fia és a családja.  A négyéves nagylány unoka lépett be elsőnek.

- Látod, milyen ügyes ez a lány – szólt az apja – belül volt a kulcs és kinyitotta a kaput.

- Vékony a keze, könnyen befér – feleli az anyja.

- Nyitva volt a kapu apu!

- Biztos a Mama elfelejtette bezárni.

A kis család hangosan felcsörtet a lépcsőn. A legkisebb a bébi hordozóban az anyján lapul, és a válla fölött kukucskál.

Milyen aranyos ez a kicsi, hogy bámul rám. Vajon láthat? Nem hiszem. Valahogy vissza kellene fordítanom az időt, és újra meghalni, nem jó ez így. Ott vagyok, ahol nem kellene, megzavarom őket.  A halottnak a halottak között a helye. A dolgokat itt már elrendeztem, minden megy nélkülem.  Unokáknak mindennap emlegetve vagyok, ismernek is képről, a nagyanyjuk úgy beszél rólam, mintha élnék.

Talán, ha sikerülne megszabadulnom az szeretettől, akkor végleg elmehetnék, de nem megy bennem maradt. Valami azt súgja, ha a feleségem is átjön a másvilágra, megszabadulok, és együtt megnyugodhatunk, mint a többi rendes halott. Reménykedek, mert visszafordítani az időt már nem tudom, mert az nekem már nincs.  Kivárom, addig meg csendesen megbújok, a házban, a házkörül, a tó partján, mindenütt ott leszek, bárhova néznek.

Ezzel az írásommal, a Pennát a kézbe irodalmi blog, Bárcak visszaforgathatnám az időt pályázatán különdíjat nyertem.

Kukorica görhe

A facebook-n meghirdettek egy vers és novella pályázatot, a téma csak egy étellel kapcsolatos lehetett. Elgondolkodtam, miről is írhatnék, a család valamelyik kedvenc ételéről, netán a karácsonyi diós, mákos kalácsról, vagy az ünnepeink elmaradhatatlan püspök kenyereiről, amelyeket már egyre extrább ízesítéssel készítek, mindenkinek egy-egy rudat. Már-már beletörődtem, ez a téma nekem nem megy, amikor a rádióban a kukorica prószáról beszélt valaki. Megvan! Ez jó téma, igaz mi görhének mondtuk a prószát, de ez is olyan régi népi étel, mint a tócsni, ahány táj annyiféle néven nevezik. A pályázatra ugyan nem neveztem be, de szívesen írtam le a gondolataimat, ami a kukorica görhe révén az jutott az eszembe.

Aranysárga, a megolvadt kristálycukor a tetején fényesen gőzölög. Ez a kép jelenik meg, ha ezt a szót meghallom, vagy netán olvasom valahol, és az ötvenes évek szürke, poros szegénysége. A görhe a szegény gyerekek vasárnapi édessége volt. Alig vártuk a délutánt, hogy anyánk kinyissa a csikó lábú sparhelt sütőjét és azt mondja:

 - Na, ez megsült!

És ezzel ledobta a tepsit a konyha kőre hűlni. Mi körbeálltuk és szívtuk be az édes illatot. Ha langyosra hűlt, anyánk nagy kockákra vágta, és csak úgy tepsiből, röpke idő alatt eltüntettük, a folyton édességre vágyó gyomrunkban. Ma már különlegességnek számít, cifrázzák, feljavítják, gombócokban sütik ki. A mi gyermekkorunkban egyszerűen készítették. Finom kukoricadarát vettek hozzá, zsírt, élesztőt, egy kis tejet, és cukrot, de azt sokat, anyánk nem sajnálta a tetejéről, mert mi így szerettük. Nem vesződött a gombócozással, csak belesimította a kizsírozott tepsibe és kisütötte. Nem volt benne állagjavító, ízfokozó, csak az egyszerű természetes hozzávalók. Utána vizet ittunk a kútból, nem üdítőt, mert az csak egy fajta volt és nagyon drága, akkor még iható volt a kútvíz is.

A világ, melybe beleszülettünk, számunkra jó volt, mert gyerekek voltunk, nem ismertünk mást, pedig ha mai szemmel visszatekintek rá, mérhetetlenül szegény volt. Nem olyan szegénység, mint manapság. A gyerekek tiszta, agyon foltozott ruhákban jártak, és kivétel nélkül mindenki sújtott a nélkülözés. Szegényes, de laktató ételeket készített anyánk, például reggelire zsíros krumplit, vagy bundáskenyeret, tejjel. Ebédre, rengeteg főzeléket tojással, tésztákat. Tej, és tojás az volt bőven. Mert tyúkot, csirkét, disznót neveltünk, és a csarnokban olcsó volt a tej. Zöldségfélékben sem volt hiány, mert mindent megtermeltek a kiskertekben. Nekünk, gyerekeknek is voltak feladataink bőven, a tanuláson kívül, és szigorú erkölcsi szabályok mentén nevelődtünk fel. Hittanórára jártunk és a templomba, de nem szidták az akkori, átkosnak nevezett, rendszert sem előttünk a szüleink, igaz, el-elkaptunk egy-egy bíráló szót, de jelenlétünkben nem beszélgettek politikáról sem. Soha nem felejtem Rákosi Mátyás születésnapját, amikor kisdobosként harsogtuk dalt az iskolaudvari ünnepségen, ami egy népdalra emlékeztetett:

Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,

Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe,

Hadd járjon ő a rózsában bokáig,

Éljen, éljen a Rákosi elvtárs sokáig!               

Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,

Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe,

Pusztuljon a reakció egy szálig,

Éljen, éljen a Rákosi elvtárs sokáig!

Nekünk ez is olyan természetes volt, mint a vasárnap délelőtti áldozás a templomban. Sötétkék rakott szoknyácskánkat ringattuk a dal közben jobbra és balra. Arcunk ragyogott, mert büszkék voltunk a szereplés miatt. Fogalmunk sem volt, hogy ki is az a Rákosi Mátyás, de meggyőződéssel hittük, hogy csak jó ember lehet az, akit ilyen sokan köszöntenek a születésnapján.

A forró nyarakra emlékeztet a görhe, mert az istennek se akart kihűlni. Ott toporogtunk egy szál klott gatyában, melynek a szárába gumit húztak, ha lányka volt a viselője, és vártunk türelmetlenül. Mehetnékünk volt nagyon, mert minden percet sajnáltunk, amit nem játékkal töltöttünk. A mai gyerekek számára teljesen ismeretlen nagy szabadsággal rendelkeztünk. Csapatban játszottunk, ipiapacsot, király-király adj katonát, labdaiskoláztunk a tűzfalakon, ugróiskoláztunk, bicskáztunk, ugróköteleztünk és fogócskáztunk. Volt közöttünk három éves, arra a nagyobb testvére ügyelt, de volt tizenhárom is, az idősebbek már nem álltak le velünk játszani, külön bandájuk volt.

Vasárnaponként mindig rántott csirkét ettünk és finom húslevest, de mi annyit futottunk, hogy a görhére is szükségünk volt, hogy elverje a délutáni éhségünket. Emlékszem a kora esti gyümölcslopásokra, a ligeti nyitott kertekből, a felnőttek csak megcsóválták a fejüket, némelyik megfenyegetett bennünket az ujjával. Más büntetés nem járt érte, mert bocsánatos bűn volt, amit azért gyónáskor illett bevallani a papnak.

Estére görhe soha nem maradt, csak egy pohár tejet kaptunk egy karéj kenyérrel. A élet egyszerűnek tűnt számunkra, mert ebben a bezárt világban, csak a térképekről láttuk meg, hogy milyen nagy is valójában, és az iskolában tanultunk annyit róla, amennyi a földrajzkönyvekben volt megírva.  Még álmomban sem hittem, hogy eljutok egy szomszédos országba, ha valaki azt jósolta volna, hogy a határok is eltűnnek, hemperegtünk volna a nevetéstől.

Hát ezt juttatta eszembe a kukorica görhe, ami mára már eltűnt az étlapunkról, vele együtt egy furcsa világ, amiről, ha az unokáimnak beszélek, sajnálkozva bámulnak rám, pedig mi akkor nem is éreztük annyira lehetetlennek azt a cifra szegénységet.