KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2013. március 29., péntek

Dsida Jenő:

Húsvéti ének az üres sziklasír mellett



Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó – mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén
biztos lábbal, tudva mén:
szent kenyéren nőtt apostol,
aki bűnbe később kóstol, –
Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok,
csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen
volt ivásban, étkezésben,
mindenfajta vétkezésben
s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz,
mint szúrnám ki két szemem,
mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén
s minden tagom elmetélném,
amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok
és a sajgás, mely gyötör
nem is sajgás, már gyönyör.
Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal
és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom…
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg,
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal
nem követlek, Mesterem.
Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon.
éjsötét nagy pusztaságon
étlen-szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utolérlek, Krisztusom!

2013. március 26., kedd

Tovább gondolva...



"Hogy szeretsz-e vagy utálsz, attól függ, hogy szereted-e vagy utálod-e önmagadat. Én senki nem vagyok. Csupán tükör vagyok. Én vagyok az arc a tükörben." (Byron Katie)

E bölcsességet tovább gondolva, hogy miképpen látod a világot, attól függ mit kaptál a világtól. Ha keserűség, csak tiltás, és szeretethiány volt a nevelőd gyermekkorodban, a világnak csak a sötét oldalát látod, ha szeretettel teli, vidám gondoskodás övezte gyermeki életed, a szerencse fia vagy, bármilyen nehéz helyzetbe kerülsz, a derűlátás nem hagy el soha.

2013. március 18., hétfő

Átok talán?




Hideg az alkonyat, a szél belemar arcomba, még a tél vicsorít ránk, de a lebukó nap egyre tovább aranyozza be az égalját. Késik a kikelet, de rendre eljön, a lélek felszabadul, újra indul egy esztendő.  Örök a körforgás, születés, rügyfakadás, élet, és pusztulás. Mindig ezt élem át, már sok-sok éve, meg nem unva a négy évszak ritmusát.  Arcom redői, kezem ráncai a korom tanúi.  Tavasz, boldogság, langyos szellő, szerelem, ezek kísértek hajdan, ha eljött a megújulás. Nézem a fodrozódó vizet, fülembe lágy zene kúszik valahonnan, emlékeim filmjén az ifjúságom képei peregnek. Férfiakat látok, akik fontos szereplői voltak életemnek, már mind halottak.
Forró augusztusi éjszaka, bál, tánc, sramli muzsika. Mindössze tizenöt éves vagyok, halványlila taftruhácska, csillogó strassz a nyakamban. Megbabonázva forgok a zene ritmusára. Az első bál életemben, és az első szerelem. Titkos randevúk,éjszakai szökések az ablakon át. Hold világította séták a tóparton. Plátói volt és rövid, az iskolakezdet véget is vetett a románcnak. A hajdani szőke fiú nem él, már régen átsétált a nemlétbe.
A következő képen ismét tombol a júliusi nyár, fiatalság, bohóság.  Már tizenhét éves vagyok, büszke és szép, enyém a világ.  A fiú már nem fiú, férfi. Barna és csábító. Összeláncolt bennünket a szenvedély, a forró nyár és az ifjúság. Mire eljött a tél, kihűlt a vágy. Az élet nem volt kegyes hozzá, nem adott nyugodt öregséget számára. Keze soha nem simogathatta unokái fürtjeit. Gyorsan élt, élete gyertyáját mindkét végén égette.
És eljött életem legszebb nyara. Tizenkilenc éves vagyok, már önálló.  A fiú, ki megbabonázott, velem egyidős, és szerelmes. Tudtam, az igazi szerelem köszöntött rám.  Nem számított semmi, a szegénység, a sok nehézség, míg magam mellett éreztem, tudtam, hogy mindent legyőzünk. Nem sok időt adott a teremtő számunkra, még harminc sem voltam, és feketébe öltöztetett a gyász.  Átok talán, nem tudom, de minden férfi halott, ki fontos szereplője volt életemnek.
A jelenben minden csak a ködös távolba vesző emlék, egy- egy szédítő tánc az életemből, melyek, ha felsejlenek a messzeségből, ráncaim kisimulnak, az elveszett ifjúság gondtalan boldogságának érzése kerít hatalmába, néhány röpke pillanatra.  Az idő szürkére festette a hajam, sok mindent megtanultam, és mára már elmagyarázhatom az unokáimnak, ennek a mondásnak a bölcsességét.
„Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben”

2013. március 11., hétfő

Gondolkodom, tehát vagyok.. ,de minek?



Az ember hatalmas utat tett meg a kőbaltától az űrhajóig, röpke tízezer év alatt, de ez csak a számunkra csoda. Semminek, és senkinek nincs hasznára rajtunk kívül. Az örökös fejlődésünk nyomán ott a pusztulás is. Értjük a relativitás-elméletet, megfejtettük a DNS titkát, ismerjük a valószínűség számítást, de nem oldottuk meg, és nem is fogjuk soha, a fenntartható fejlődést, hogy az ükunokáink is nyugodtan élhessenek, és fenntarthassák. Az ember alaptermészete nem sokat változott a kőkorszak óta, az erőseké a hatalom, és ez a legfontosabb, mert az több profittal, és több földi jóval jár.  Pedig üres kézzel jöttünk és úgy is megyünk el ebből a világból, legfeljebb a gazdagabbnak szebb síremléke lesz, és nagyobb temetése. Az ember úgy hiszi, mindent elérhet, és el is ér, meghódítja az univerzumot, már kacsingatunk kifelé, de a Földön képtelen megállítani a túlszaporodást, ha mégis sikerül lassítani a túlnépesedést, akkor demográfiai anarchiát okoz. Egy szűk fiskális politikai réteg irányítja a világot, kezükben minden világi hatalom, és az emberiség kettészakadt, az egyik felét a jólét betegségei pusztítják, a másik felében az éhínség és a vízhiány öl, mert ez a fenemód kiművelt emberiség képtelen a saját érdekében összefogni, és kidolgozni a jövőnk érdekében, a fenntartható fejlődés stratégiáját.
Az ember nem változik, nem tanul a hibákból, mi magunk is újra és újra elkövetjük ugyanazt a hibát.  Ezért a születési hibánkért űzetünk ki majdan a paradicsomból, és mit sem ér a hatalmas tudás, ha nem az emberiség fennmaradására használtuk.  Az ember élete oly röpke, így hát nem is lát messzire. Visszajutunk oda ahonnan indultunk, majdan egy falat ételért egy korty vízért ölni fognak.  A Földön eltöltött nüánsznyi kis időnk lejár. Az évmilliók eltörlik minden nyomunk, mintha nem is létezett volna Föld legértelmesebb állata. Lehet, hogy ez így rendeltetett számunkra, ez a jövő van belénk kódolva.

2013. március 4., hétfő

Kertek alján suhan a tavasz



Angi néni csak bámulta az ablakon át a sűrű havazást, nem tudott aludni. Mindene fájt. Átkozott betegség, gondolta, mindig jobban gyötör, ha változik az idő. A szél egyre erősebben süvöltött, a szüntelenül csengő szélharang vad táncba kezdett. Az elhagyott üdülőtelep gazdátlan macskái benyávogták magukat a vén kutya mellé, a kellemes melegbe. A ház, nem volt nagy - nyaralónak épült - mindössze két helyiségből állt, egy konyhából, egy szobából, és egy tekintélyes méretű teraszból, a Duna tavaszi áradásai miatt a kis lakot magas cölöpök tartották. Bőven elfértek benne a lakói, egy öregasszony, öt macska és egy vénséges vén fekete kutya. Amíg az ura élt, minden ősszel hazaköltöztek a városi lakásukba a tél idejére, majd kora tavasszal jöttek is vissza. Így ment ez mindig, amióta beléptek nyugdíjasok időtlen világába. Gyermektelenek lévén nem kötötte őket semmi és senki a városi élethez. De a tavalyi esztendőben ezen szokásuknak vége szakadt. Nyáron az ura itt hagyta, egyik napról a másikra elment, búcsú nélkül, nem érte meg az őszt, hamvait szétszórták a folyón, és az asszony nem akart többé hazamenni a városba. Nem várta ott senki. Úgy érezte, hogy ez az a hely, ahol nemsokára ő is megvívja harcát a halállal. Csak a tavaszt, a csodálatos megújulást, azt szerette volna még egyszer, utoljára látni, és ím, a várva várt kikelet helyett, szakad a hó, vad nyugati szél emel torlaszokat a kapu előtt, és a kerítések mentén.
Rakott még néhány hasábfát a kandallóba, és bebújt a jó meleg dunyha alá.  Becsukta a szemét, és a régi, boldog életébe álmodta vissza magát.  Hajnal van, még alig pirkad, az ura óvatosan kicsúszik a paplan alól, indul a Dunára. Azt gondolta mindig, hogy észre sem veszi, pedig csak tapintatból nem köszönt rá soha. Beteszi a táskájába az este készített szendvicset, egy doboz sört, és már döngtek is lefelé a lépteit a lépcsőn. Azok a csodálatos nyarak, délutánonként a madarakat figyelték, hallgatták a csendet, bámulták a távolban hömpölygő folyót.  Az idő múlását a nap jelezte, nem is volt órájuk, csak egy öreg rádiójuk.  Imádta a reggeleket és várta a békés naplementéket. Néha átjött valamelyik szomszéd tereferélni, elkávézgattak a teraszon. Fiatalon nagyon hiányzott egy gyermek az életükből, de öregkorukra megszokták, hogy nincs, és csak ketten vannak egymásnak, már nem gondoltak rá többé. Ismerték egymás minden gondolatát, és tiszteletben tartották egymás hóbortjait. A férje a Dunát imádta és a horgászást, ő pedig befogadott minden kóbor macskát, és minden kidobott kutyát.
Reggelre abbamaradt a hóesés, de a márciusi hó bizony vastagon belepte a tájat. A tél folyamán alig esett, most pótolta, kikelet helyett maradt a fagyos idő. Csak kitartson a fa, igencsak megfogyott mostanra, gondolta. Ma nem jut be a faluba, pedig fogytán az élelem, kevés a tej a macskáknak, ketten a kutyával megvannak egy kis főtt tésztán is, majd csak elolvad, ez a nem várt hó, motyogta a vén kutyusnak. Mostanában azon kapta magát, hogy hangosan beszél magában, vagy a kutyának, egyre megy, senki nem felel rá már. Megfőzte a kávéját, és szapora köhögések között elszívott mellé egy cigarettát. Le kellene szokni, de már arra a kis időre minek, nem ront, és nem javít már az én egészségemen, legalább megnyugtat egy kicsit, gondolta eltöprengve.
Nem telt bele egy hét sem, és a hónak nyoma veszett, csak a mély sár jelezte hajdani létezését. Langyos szelek fújtak esténként, és a madarak csivitelésétől lett hangos a vidék. A macskák eltűntek, a vén kutya kicammogott a teraszra aludni. Angi néni boldogan figyelte miként oson be szép csendesen a kertek alól a kikelet. A fákon pattanásig feszültek a rügyek, a rét elvesztette kopottságát, és élénkzöldre festette a langyos idő. Tulipánok és nárciszok mind kidugtak a fejüket, és fehérlett az erőalja a temérdek hóvirágtól. A varjak visszamentek az erdő mélyére, és cinkék is eltűntek, sürgős dolguk akadt.
Lement a kertbe egy kicsit kapirgálni, de érezte, hogy már nem lesz nagy hasznára a kertnek. Gyengült, egyre fogyott az ereje. Kitűzködte az út mellé a napelemes kerti lámpásokat. Másnap a füvet nyírta le, de ez majdnem meghaladta az erejét, a fuldokló köhögés bekényszerítette a házba. Este azért kiült a teraszra, és nézte a csillagokat. Hirtelen az égen áthasított egy fényes hullócsillag. - Álmomban békésen haljak meg! – kívánta gyorsan.  Remélem teljesül!
Csendes tavaszi eső mosta a földet, egyik napról a másikra kizöldült az erdő, pacsirta dalolt a réten.  Angi néni kertjében kibontotta szépséges szirmait az öreg cseresznyefa. Az erdő mélyén megszólalt a kakukk.
Ám ő már ebből már semmit nem látott, nem hallott, csendesen feküdt az ágyában, mozdulatlan, és a vén fekete kutya halkan vonított az ágy mellett.

Kedvenceim

Blogarchívum