A türelem

"Ha kis dolgokban nem vagyunk türelmesek,
akkor a nagy álmainkat hiúsítjuk meg."
Konfuciusz

Nagy erény. Gyermekként alig ismerjük e szót, de fiatalon is híján vagyunk e képességnek. Türelmetlenül igyekszünk öregedni, gyorsan szeretnénk elérni a vágyott céljainkat. Ám ahogy idősödünk, rájövünk, hogy mindennek értéket a türelem ad, és az értékes dolgokhoz türelem kell.

Megtanuljuk kivárni az eseményeket, a megfelelő időt a cselekvésre. A türelem rózsát terem! Fiatalon sokat hallottuk ezt a mondást, többnyire az elhamarkodott tetteink után. Ám ez az emberi tulajdonság nem született velünk, tanulni és gyakorolni kellett, hogy alkalmazni is tudjuk azt, mert a türelem képessége felér a bölcsességgel.

Művészi alkotásokhoz, a jó munkához, egy nagy cél eléréséhez, nem elég a tehetség, mert fabatkát sem ér az, ha nem párosul türelemmel viselt kitartással. Ha egy csemetefát elültetünk, máris türelmet gyakorolunk, mert sok gondoskodással teli idő telik el az első termés szüreteléséig. Ha egy csepp gyermek sír fel az ölünkben, sok-sok idő telik el türelmes neveléssel, hitben és szeretetben, amíg a felnőtt életbe bocsáthatjuk őt.

De sok türelem kell az öregség okozta nyűg elviseléséhez is. Agyunk még emlékszik a fürge mozdulatokra, de az elkopott test már nem tuja követni azt. Türelmesen lemondunk sok mindenről, mely már nem okoz bennünk nagy csalódást.

Látomás...

Könnyű fehér selyemben jön felém, szőke haját borzolja a lenge tavaszi szél, kék ragyogással tekint fel az erkélyem felé. Arca sápadt a déli napsütésben, karcsú lábai alatt kopog a kavicsos ösvény. Vérpiros ajkai titkos csodákat ígérnek, mint a szerelem istennőjének keblén vöröslő rózsa.  Oh, Istenem, ugye ez nem csak látomás! A könnyű szellő meglebbenti a park fáinak üde zöld lombját, elsuhant a épületek között, a lány ott áll, és engem vár. Oh, Istenem, de régóta már, a lelkembe hasít a fájdalom, hisz én időtlen idők óta várok már rá. Megyek, csak még egy kicsit várj! Kisétálunk a folyóhoz, nézzük a puhán hömpölygő vizet, a parti fák között átszűrődő fényt. Boldog vagyok! Boldog szeretnék lenni, egyszer az életben, csak egyszer! Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen! A kezedet szeretném fogni, sétálni veled, soha vissza sem nézni, csak szabadon menni el messzire, csak veled.  Szeretnék egy hatalmas virágcsokrot az öledbe tenni, előtted térdelve, megvallani, hogy szeretlek. Oly bizonytalannak érzem, megfoghatatlannak, szinte álomszerű az egész, de itt vagy előttem, látlak, szinte érezlek, nem engedlek el soha. A kék madár, mely most itt repdes felettünk, nem elérhetetlen, látod, csak ki kell nyújtani a kezünk és megpihen az ujjaink hegyén.  Oly ellentmondásos az egész, nem reméltem, és most mégis itt vagy előttem, ragyogó fehérben. Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen! Tudom, hogy a szerelem, nem csak öröm, fájdalom is, de most nem érdekelnek ezek az érzések, ez a perc a miénk, nem is látok semmit a boldogságtól. Végig simítom az arcod, letörlöm az örömkönnyeid, lásd én is sírok, mert engem is szétfeszít az öröm. Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen!

-   Robika! – harsant bele a nagy csendbe a nővér hangja. – Gyere már ebédelni, ne tapadj rá az ablakrácsra! 

    Te sírsz! Engedd már el a rácsot! Mi van veled? Ja, már látom, lányokat nézegetsz. Ugye csinos az a kis fehér ruhás? Na, gyere már!  Uramisten, mit csinálsz azzal az ollóval! Segítség! -

Robikát két ápoló fogja le, szorosan az ágyához kötik, gyorsan beadják a rángatózó fiatal testbe a nyugtató injekciót. Bekötözik a sebét. Robika artikulátlan sírásától zeng a kórterem, harag és csalódás könnyei csorognak végig az arcán, mégiscsak látomás volt az egész. Nincs itt más csak a fehér csupasz falak, vaságyak, húgyszag keveredik a fertőtlenítők átható szagával. Csak a rácsos ablak az egyetlen menekvés, a csillagkapu, ahonnan átjuthat egy másik világba, a normálisokéba, de az ébredés mindig kegyetlen. Képzelgés, folytonos képzelgés, falak, rácsok, düh, és sehol egy rejtekajtó, melyen át kimenekülhetne a valóságból, ebből az átkozottul bezárt világból.

Régi történet

"Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. ...
Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. ... S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem.
Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz!"

Fiatal lány voltam még, amikor a szomszéd Kató néni az alábbi történetet mesélte tanulságként.

A faluban jártam és találkoztam egy özvegyasszonnyal, akinek a férje odaveszett az orosz hadifogságban. Egyetlen fiát nevelgeti magányosan, de olyan rút szegényke, aztán nem is ad magára, hát nem valószínű, hogy egy férfi udvarlási szándékkal valaha átlépi a küszöbét. Ő újságolta, hogy az utcabeli  szép fekete Mariskának hazajött az ura az orosz fogságból,  tíz év után. Már mindenki halottnak hitte, még a felesége is.  Az utcabeli Mariska 1944-ben tizennyolc évesen ment férjhez, hat hét múlva az ifjú férj már a fonton volt, és tíz évig senki nem hallott felőle.

- Biztos volt nagy meglepetés, mert két apró gyerekkel gyarapodott a család a férj távollétében- vihogott a hűséges, ám de csúf asszony.

- Én tisztességgel vártam haza az uram, de nem jött meg soha-  mondta.
- Hát kedvesem, könnyen maradt tisztességes, de lett volna csak a szép fiatal Mariska helyébe, aki tíz éve hiszi halottnak a férjét- felelte rá a szomszéd Kató néni.

Régi történetek

Hazugság….

Hatalmas erővel kivágtam az irodai folyosó ajtaját, és úgy ahogy voltam rohanni kezdtem ki a majorból, nem törődve a bámészkodó gyerekekkel. Kifulladásig futottam, lenge nyári ruhám vizesen tapadt rám, a déli nap égette a bőröm, torkom kiszáradt, hangosan zihálva lassulni kezdtem.  A poros úton, melyet a traktorok tapostak hepehupásra, senki nem járt. Mellettem sűrű erdősáv húzódott, finom virágillatot ontott az áthatolhatatlan, tüskés olajfűz, szinte megmámorosodtam tőle. Még négy kilométer és a tóhoz érek, ha nem lesz senki a partján, belemerülök, egy kicsit lehűtöm, megnyugtatom magam.  Már csak poroszkáltam, rettenetesen szomjaztam. Gondolataim ide-oda cikáztak az agyamban, mit mondok otthon, hogy csak úgy eljöttem, és megint nincs nyári munkám, pedig meg kellene keresnem a könyvekre és a ruhára valót. Most megint mehetek kukoricát címerezni, vagy facsemetét kapálni, ha le nem késtem róla már.

Apám találta ezt a jó kis irodai munkát a volt főnökénél, akit nagyon kedvelt, de nem ismerte igazán.  Vagy legalábbis erről a nőcsábász oldaláról biztosan nem.  Akit kiszemel magának, azt nem hagyja békén, ezért megy el minden írnoklány egy hónap után, ha egyáltalán kibírja addig. Ha elmondom az igazat, apám nem hiszi el, biztosan neki fog hinni. Jobb, ha valami mást mondok, valami hihetőt. Az igazság soha nem derül ki, mert az a szemét hallgatni fog.

Már láttam a hatalmas fákat a tó körül, futásnak eredtem. Kihalt volt minden a parton, a forróságtól zizegett a levegő, hatalmas halak jöttek fel a víz színéig, mintha napoznának. Katángkórók virágoztak mindenfelé, kékségükkel kiragyogtak a poros fűből. Hanyatt feküdtem, és gondolkodtam. Mikor már kellően lehűltem, úgy ruhástól belegázoltam a vízbe, és a tiszta tófeneket bámulva hangosan kortyolni kezdem a vizet.

Megtisztulva minden szennytől, kifeküdtem a partra, bámultam a tájat. Béke, nyugalom honolt, méhek dongtak körülöttem, szitakötők szálltak zizegve, a tóban néha felugrott egy-egy hal, nagy fodrot vetve vízen, biztos rabol a csuka, gondoltam. Csak feküdtem, és semmi értelmes nem jutott az eszembe. Már bágyadtan sütött a nap, mikor összeszedtem a bátorságom, és elindultam a falu felé, hazafelé.

A kerti bejárat felől mentem, nem az utcain, a húgommal akartam találkozni először, de az apám jött szembe velem az udvaron. – Hát te hol voltál eddig? –kérdezte. – A főnököd már délelőtt elküldött, mert nem feleltél meg – mondta.

Néztem rá nagy szemekkel, nem hittem volna, hogy a hírek ilyen gyors lábakon járnak. Ám ha ő hazudott én is azt fogok. – Fürödtem eddig.  Megfeleltem, de a felesége ismerősének a lányát akarják a helyemre tenni, azért küldtek el – feleltem. Tudtam, hogy másnapra ott lesz egy új lány, az új préda.

Könnyű kérdés, nehéz válasz

- Ma nem érek rá kisfiam! Mama a temetőbe megy.

- Mit csinálsz a temetőben?

- Virágot viszek a sírokra és rendbe teszem őket.

- Miért kell a halottaknak virág, ha nem is látják azokat.

- Hát, ez igaz, de magunk miatt kell, hogy ne felejtsük el őket. (És azért, hogy ti is hozzatok virágot a mi sírunkra, mert ezt láttátok tőlünk, de ezt már nem mondtam hangosan)

- Mama, igaz, hogy a temetőben kísértetek is járnak, főleg este. Mesélték az isibe, hogy egy néni meghalt ijedtében, mert rákiáltott a kísértet, hogy látom félsz öreganyám, én is féltem, amíg éltem. A néni összeesett, és azon nyomban meghalt.

- Ez csak mendemonda kisfiam, nincsenek kísértetek, csak a mesébe, egyébként este bezárják a temetőt.

- Mama, az állatok is a mennybe kerülnek, ha meghalnak? Az isiben mondták a gyerekek, hogy az állatok nem gonoszok, tehát mind a mennybe kerülnek.

- Nem tudom kisfiam, nem is biztos, hogy van menny és pokol. Onnan még nem jött vissza senki, hogy elmondja, mi van odaát.

- Szerintem sincs Mama, mert ha volt is, már biztosan betelt. Annyi ember biztosan nem fér el, amennyi meghalt már az ősember óta, és még az a sok ártatlan állat is oda került. Ha örökké élnénk, nem kellene az a sok temető és sírkő, és virágot sem kellene vinni.

- Ez igaz, de hogy férnénk el a Földön, ha csak születnénk, és nem halnánk meg.

- Hát úgy Mama, hogy, aki eléri az öregkort, az bemegy az öregek otthonába és nem kell neki ház.

- De kisfiam, az egész Föld tele lenne öreggel, és öreg otthonnal, nem is férne el más ház már a bolygón. Azt se tudnád, hogy melyik öreganyáddal beszélsz, annyi lenne. Nem lehetne számon tartani a rokonokat, igaz nem is kellene, mert mindenki rokona lenne valakinek, és akkora káosz okozna ez az öröklét, hogy soha ki sem keverednénk belőle.

- Akkor a nagyon-nagyon öregeket elvinnék a Holdra, és több hely maradna itt.

- Ott elpusztulnak, nincs levegő, és a napsütötte felén megsülnének, a másikon meg megfagynának. Szerintem jobb, hogy nem élünk örökké. Tudod kisfiam, ezek a dolgok jól vannak megcsinálva, és úgy jók, ahogy vannak. Minden és mindenki megszületik, majd leéli életét és elpusztul, a helyébe újak születnek, ezért fogok én meghalni, mert te már megszülettél.

- Te, Mama, csak ne halj meg, mert még sok dolgod van, ki jön értem az isibe akkor? Azok az öregek haljanak meg, akiknek már nincs semmi elintézni valójuk

- Nem csak öregek halnak meg, meghalnak a gyógyíthatatlan betegek, akik fiatalok is lehetnek, és sokan vesztik az életüket a háborúkban, autóbalesetben, repülőgép szerencsétlenségben, földrengésekben, árvizekben. Sok kisgyerek hal meg úgy, hogy nem figyel, baleset érheti, és meg is halhat, ezért mondja a Mama, hogy vigyázz kisfiam magadra.

- Igaz Mama, hogy a gyerekek mind angyalok lesznek, ha meghalnak, és nagyon jó soruk van a mennyben. Ha én is meghalok, akkor nekem is kell virág Mama.

-A menny, mondtam már, nem biztos. Lehet, hogy kitalálták, és nem viszek a sírodra semmit, mert én is meghalok bánatomba, ha te meghalsz.

- Na, jó, akkor vigyázok magamra, ha a menny se biztos, akkor nem is érdemes meghalni.

- Nem bizony, mert élni nagyon jó, és még rengeteg dolgod van kisfiam. Én sem akarok még meghalni. Inkább hordom a virágot a temetőbe. Na, vigyázz magadra! Megyek a temetőbe.

A fénykép

Sokszor mondogatják az emberek, hogy vigyázni kell az életünkre, mert sosem tudhatjuk, melyik percünk lesz az utolsó… sosem tudhatjuk előre, hogy mi lesz az utolsó szavunk, amit kimondunk, az utolsó sértés, amit hozzávágunk valakihez, az utolsó ölelés, amit kaphatunk valakitől, aki szeret... , nem tudhatjuk és én sem tudtam.
Pedig az a jelentéktelen kis éjszakai baleset, melyet a férjem szenvedett el, gyökeresen megváltoztatta az életünket. Nem telt el csak néhány hónap és kiderült, hogy baj van. Az operáció sikerült, de a rák szép lassan rombolt tovább.
Fiatalok voltunk, még innen a harmincon, ilyenkor még úgy érzi az ember, hogy örökké él, vagy legalább is azt, hogy a halál egy távoli ködös valami, ami még messze van. Ha hirtelen jön, a gyászolót padlóra dönti, de nem gyötri agyon a koporsóhoz vezető út. Nincs kínzóbb érzés annál, amikor az eljövendő közös élet helyett, egy ismeretlen állapotra, az özvegységre készülsz. Nem is igazán hiszi el a valót az ember, a csodára vár…

Furcsa struccpolitikát vezettünk be, nem beszéltünk többé a jövőről, a betegségről is csak akkor, amikor elkerülhetetlen volt. A jelen vált fontossá, minden egyes perce felértékelődött. Lefordítottuk az operáció utáni zárójelentést, egy könyvtári orvosi szótárból, és csak néztünk magunk elé döbbenten, nem akartunk hinni a szavaknak, a mai, azaz az akkori orvostudomány nem volt képes gyógyítani ezt a rákot. A hetvenes évek közepén még nem alkalmaztak kemoterápiát, csak sugárkezelésre kellett járnia, leégetett bőrrel, és szörnyű hasmenéssel járt. A kezelés után látványos javulás kezdődött, és mi naivak, kezdtünk reménykedni, igen, hátha mi leszünk a kivétel, miért ne… Az ember fiatalon, tapasztalatok híján még hisz a csodákban.
Mindössze kilenc évet számláló házasságunk most mélyen bensőségessé vált, szinte nem is érzékeltük a külvilágot. Mi, és az akkor iskolát kezdő, kislányunkkal szoros hármast alkottunk, Tudtuk, hogy a közöz életünk napjai meg vannak számlálva, foggal, körömmel kapaszkodtunk egymásba. Éreztük mind a ketten, hogy ez a kegyetlen idő az elválásig, az életünk legszebb és legfontosabb ideje. Bár mindketten dolgoztunk, igyekeztünk minden szabad percünket egymás közelében tölteni.
Nem siránkoztunk, vidám dolgokról beszéltünk, viccelődtünk, estéink hangosak voltak a nevetéstől. Nagyokat csavarogtunk, az erdőket jártuk. Úgy éltünk, mint akiknek azt a kevés időt, ami még együtt adatik, ki kell használni, de ezt nem beszéltük meg, csak úgy spontán, egymásra hangolva tettük.
Amikor kezdtek jönni a fejfájások, megmagyarázhatatlan esti lázak, a fogyás, összebújtunk, mintha így óvva segítenénk egymást. Már mindketten tudtuk, hogy nincs segítség, és az orvosokat elkerültük. Mindössze erős fájdalomcsillapítókat írattunk fel. Az orvosi segítséggel meghosszabbított szenvedésből nem kértünk.
És eljött a nap, amikor leesett a lábáról, a mentő vitte be szilveszter éjszaka a kórházba, Az ügyeletes doktornő elolvasta a zárójelentést, és nem szólt többet, pedig azt hitte addig, hogy egy holt részeg férfit hoztak be a mentősök.
Többé nem tért magához. Ültem az ágya mellett napokig, csak este mentem haza, mérhetetlen fájdalommal néztem a haláltusáját. A világ megszűnt körülöttem, csak mi ketten voltunk, a halálba induló és én.
Hideg téli nap temették, sokan kísérték utolsó útján. Fiatal halottnak nagy a temetése, de én az egészből nem érzékeltem semmit. Oly egyedül voltam a világban, mint az ujjam, minden távoli volt, és idegen.

De a mindennapok prózai valósága kirángatott a napvilágra, a halottainkat akkortájt magunknak kellett töröltetni az élők közül. Kezemben az összes személyes okmányával, a halotti anyakönyvi kivonatával mentem a hivatalba. A hölgy elé dobtam mindent, ami a kezembe volt, és ekkor kihullott a papírok közül a férjem gyerekkori fényképe elém.

Képtelen voltam tovább maradni. A kezemben lévő fényképet a zsebembe dugtam és amilyen gyorsan csak tudtam, végig siettem a folyosón Nem törődve semmivel sem, sem az utamba kerülő emberekkel, csak minél hamarabb el akartam innen tűnni, hogy egyedül lehessek a magányommal és a magam mögött hagyott életemmel.