Milyen világot hagyok az unokáimra?

"Úgy vélem, csakis egyszer élhetjük meg az életet. Ha tehát akad bennem jóság, amit kimutathatok, vagy akad olyan jó cselekedet, amivel megkönnyíthetem bármely embertársam életét, most kell megtennem, nem késlekedhetem vagy feledkezhetem meg erről, hiszen soha többé nem fogok erre járni."
(William Penn)

Megszületett a negyedik unokám, ez örömmel tölt el, de ha elgondolkodom azon a jövőn, amit rájuk hagyok, elszomorodom. Már majdnem felnőtt unokáim emlékezetében én már örökre össze leszek kapcsolva a sajtos pogival, a meggyes rétessel, a karácsonyi gyümölcskenyerekkel, a zserbóval, a máglyarakással, a hóbolabolával, a lecsóval, a csirke szárnyas paprikás krumplival, a zsebükbe dugott forintokkal, és még ki tudja mivel.

De milyen világot hagyok rájuk? Globalizált, intelligens mobiltelefonos, virtuális, fejlett technikával rendelkező világot, laboratóriumban előállított ízekkel ínycsiklandozó műételeket. Ha eperjoghurtot kanalaznak, akkor fűrészport falnak, ha a teájukat bolti kész citromlével ízesítik, akkor a penészgombák váladékát isszák. Rájuk hagyom a titkos aromák, műkaják világhatalommá szerveződött maffia íziparát. Akik mézédes hazugságokkal etetnek bennünket, de a "szuperegészséges" joghurt veszélyes édesítőszerrel mérgezi őket. Rájuk hagyom a gyorséttermek hizlaló hamburgereit, a hamburgeradóval együtt. Hitelkártyás, számítógép uralta pénzvilágot, agyat zsongító információ áradattal. Szmogban, zsúfoltságban fuldokló városokat. Egyre gyérülő növény és állatfajokat, savas esőktől pusztuló erdőket. Egy forrongó világot, ahol milliók éheznek, és soha nem isznak tiszta vizet.

Rájuk hagyom a kizsigerelt bolygónkat, az elpazarolt erőforrásainkat, a szennyezett vizeinket, és a szennyezett földjeinket. Hagyok rájuk milliótonnányi szemetet, közöttük rengeteg veszélyeset, és bármerre járnak a világban, mindenhol megtalálják a milliárd számban gyártott nejlontáskáinkat.

Rájuk hagyom a felélt jövőt, adósságot, munkanélküliséget, és a bizonytalan öregséget. Megöröklik a veszélyes atomreaktorokat, és a létbizonytalanságot. Szabadságot szerettem volna örökül hagyni, de helyette szabadosságot, erkölcsi romlást, bűnözést, kábítószereket, és egy értéke vesztett világot kapnak. Egy "elkurt" világot hagytam rájuk! Mégis reménykedek, hogy tanulnak a hibáinkból. Örökül hagytam nekik a változtatáshoz szükséges kreatív szellemet, a gondolkodás szabadságát, és a hitet a szebb jövőben, és a reményt, amellyel képesek lesznek helyrepofozni ezt a világot, okulva őseik hibáiból.

Amíg még élek arra nevelem őket, hogy harcoljanak az igazságtalanság, a fajgyűlölet, a primitívség, az elnyomás, az önzés, a pénz uralma, az emberi hülyeség ellen. Hagyjanak fel a pazarló életvitellel, védve szeressék a környezetüket, éljenek csendes szeretetben, és egész életükben műveljék magukat.

Félelem

Hatalmas csapat gyerek zsibongva, ugrándozva jött fel a poros hegyi úton. Hátukon iskolatáskával könnyedén kapaszkodtak fel a meredek kaptatón, mely egyenesen nekivezetett az otthonaiknak, az egymás felett, mellett, teljes összevisszaságban álló barlang bejáratokhoz. Nem mentek rögtön be, mert még rengeteg beszélnivalójuk akadt, kevés volt rá az út a falutól a hegyekig. A lánykák külön kis csoportba álltak és sugdolóztak, a fiúk kakaskodtak, és vitatkoztak az este nézett focimeccsen. Némelyik barlang előtt kis pad állt, rajta öregek pipáztak és nagyokat hallgattak, amint elnézegették az ifjúságot. Elmeditáltak a világ gyors folyásán. Minden elváltozott, bár az itteni élet nem sokat, de azért ide is beköltözött már a technika. Nem is oly rég még áram sem volt, most televízió, mobiltelefon, még a gyerekeknek is, nehogy elvesszenek az úton. A férfiak eljárnak dolgozni, ide turisták jönnek kíváncsiskodni. Némelyik megüresedett minden luxussal felszerelt barlanglakást ki is adják nekik, akik ezért a kis egzotikus nyaralásért busásan fizetnek.

Bíbor színbe változtatta a tájat a sivatagi hegyek mögé bújó hatalmas nap. Hirtelen lett este, minden elcsendesedett, az emberek behúzódtak a barlangjaik mélyére. Nézték a híreket, pörlekedtek a gyerekekkel, imádkoztak és várták a holnapot.

Egyik percről a másikra megszűnt a tv adás, egymást hívták a telefonjaikon, de némák voltak a vonalak. Furcsa földrengésre hasonlító remegést éreztek, felpattantak az ajtók, de azon nyomban be is húzták őket, mert kint borzalmasan forró szél süvített, mely felkapta a sivatag összes porát. Barlangjaik foglyai lettek. A félelem uralkodott el minden ajtó mögött. Soha nem látott borzalom tükröződött a szemükben. A hetedik napon elcsendesedett minden, de kint a forróság uralkodott, az égből tüzes kődarabok hulltak, mindent elborított a törmelék.

Egy hónap telt el a borzalom kitörése óta, de nem tudtak semmit sem, a falu elpusztult mindenestől, sem ember sem ház nem maradt, csak törmelék és bűz. Az élelmük fogyott, reszkettek és imádkoztak. Az öregek közül sokan meghaltak, vagy megőrültek. A napot szürkeség takarta, azóta nem festette bíbor színűre a sivatagot. .Eltűntek az ég madarai, még a bogarak is elbújtak valahova, az állataik közül csak az a néhány kutya, vagy macska maradt életben, akik velük voltak azon szörnyű éjszakán a barlangok mélyén.

Egy év múlva már alig volt néhány élő ember a barlangokban, még kilépni is féltek. Az emberek elváltoztak az éhségtől, volt, aki a halottait ette. Mindenki félt mindenkitől, és mindentől. Hűlni kezdett az idő, minden nappal hidegebb lett. Egy reggel havazásra ébredt az a maroknyi ember, aki még élt. Csak bámultak ki a résnyire nyitott ajtókon, soha életükben nem láttak még havat, csak a tévében. Már tudták, és érezték, hogy itt a vég, valami elpusztította a földön élőket, és nincs segítség, mert nincs már semmi, csak a lassú halál.

Benjamin a barlangjuk ajtajában állt és meredten bámult az ég felé. Fázósan összehúzta magán a kabátját és csendesen sírni kezdett. Rettenetes éhség marta gyomrát, de mára már elfogyott az utolsó morzsa élelme is. Csak vizet ihatott, az még volt a kutakban.

A mama és az összes szomszéd barlanglakó holtan fekszik a barlangok mélyén, ami most már örökre a koporsójuk lett. Soha senki nem fog imát mondani a sírjuknál, és nem fog felettük virág nyílni, mert a virágok is elpusztultak, mind egy szálig.

Benjámin csak állt az ajtóban és bámult felfelé, bár rég elhagyta a remény, hogy a sűrű szürkeségben meglátja a napot valaha. Nincs fény, nincs áram, nincs hír, csak halottak, és szürkeség mindenfelé. Napról napra hidegebb reggelekre ébredt, és hullott, csak hullott a hó

Agyában csak egyetlen gondolat volt, elindulni valamerre, hátha találkozik egy élővel és összefognak, élelmet keresnek. De tudta már, hogy ez csak vágy marad, nincs ereje az úthoz. Félt a kegyetlen igazságtól, hogy nincsen élő ember a környéken. Talán valahol élnek még és helikopterrel körbejárják a hegyeket is. Érezte, ez is csak hiú remény.

Benjámin a tíz éves iráni kisfiú fagyott teste a barlang ajtajában feküdt, nyitott szeme az ég felé meredt, ahonnan oly hirtelen eltűnt a fény, és vele együtt az élet. Ő volt a Föld utolsó halottja 2028 májusán, amikor a szépséges kék bolygónk, hófehér fagyott hógolyóvá vált, egy kisbolygó tragikus látogatása után.

Csodálatos Föld

Föld a bölcsőnk, a temetőnk.
Számunkra az éltető erő
Nekünk a kincs, a minden,
Létünk egybefonódott vele.

Menekülés

Elfáradt. Már napok óta keveset aludt. Éjszaka látomások gyötörték, nappal belevetette magát a munkába. Nem gondolkodni, nem gondolkodni, csak ennyit akart. Lehet, hogy pihenni kellene talán, ez járt a fejében, nem rágódni semmin, csak ülni és belebámulni a nagy semmibe. Álmodozni egy nagy változásról, igen, ha megváltozna az életem, viszonyom az emberekhez, a világhoz, talán megnyugodnék. Az orvos is ezt mondta, változás kell, de csak szedem ezeket a hülye bogyókat, egy csődtömeg leszek tőlük már. Ki tudja,mi kellene? Lehet, hogy nekem kellene megváltozni? De hogyan? Amúgy sem változik semmi. Sem én, sem a világ. A férjem szerint,nekem már ami itt van az nem jó, jobb kikerülni és nem szólni hozzám. Haragban vagyok a világgal, és egyébként is, bolond. Ha teheti, menekül a házból, fene tudja merre jár, nem beszél a dolgairól, egyáltalán nem is beszél már,legalábbis velem. Csak teszi a dolgát, ha itthon van, lélektelenül,kötelességtudatból.

Folyton valami idegen ismeretlen vágy keríti hatalmába, feléled benne a sóvárgó remény, a hajdani boldog élet után. Tudja jól az eszével, hogy nincs út visszafelé. a múlt elmúlt, már minden az emlékeké, a hajdani élet az enyészeté.

Ma csend van itthon, a férje dolgozik valamerre, a fia, ki tudja, hol van. Talán ő is dolgozik, vagy a barátaival lófrál. A délutáni álmosítóforróságban egy hatalmas húslégy idegesítő zümmögéssel csapódott folyton az ablak üvegének, kifelé igyekezett, lankadatlanul kereste a szabadulást. Nagy csörömpöléssel bedobta az utolsó evőeszközt is a helyére, a pultot szép komótosan letörölte, a konyharuhát jól megrázta és kettéhajtva leterítette a pult szélére. Befejeztem! Elmegyek! Szétterpesztett lábbal, fejét lógatva ült a széken. - De hova is menjek?- gondolja tétován. Felállt, szép lassan kinyitotta az orvosságos szekrény ajtaját, kivette a gyógyszereit, és egyenként kezébe véve az üvegcséket kiszórta a tartalmukat a szemétbe. Kisétálok az erdőbe. Igen oda!Régen jártam arra, már nagyon régen. Az erdőben hűs van, nyugalom és béke, ott végig gondolom az életem, remélve, hogy a megoldást találok a jövőmre.Sürgető kényszer lett úrrá rajta, kapkodva, sietve átöltözött. Szép ünnepi ruhát vett fel, a barna szoknyáját és egy kis könnyű fehér blúzt, mintha színházba menne, nem törődött azzal, hogy így nem járja senki az erdőt. Most olyan ünnepi érzés öntötte el, hát ehhez öltözött. A kapu hangos csattanással becsukódott mögötte, a zár élesen kattant benne. Hirtelen megállt,és egy furcsa érzéstől hajtva visszanézett, olyan idegennek tűnt a házuk. Úgy nézte, mint az élete távoli színpadát, hirtelen úgy érezte, hogy a menekülés nem öröm már, csak gyötrő fájdalom, de ment tovább.

Türelmetlenül várta a forgalom ritkulását, az országút szélén állva. Némelyik autó lassított, azt hitték stoppos, de ha a közelébe értek, gázt adva,tovább suhantak. Csak nagy nehezen sikerült átjutnia az út másik felére. Az erdő csendes volt, csak néhány nevetgélő kismama jött vele szembe,babakocsikat toltak, többnyire alvó gyerekekkel. Álomba szenderítette őket a friss erdei levegő. Ment a gondolataiba fordulva, észre sem vette a rácsodálkozó szemeket. A fiatalsága jutott az eszébe, de szép is volt, azaz idő. Régen volt, nagyon régen, ma már fogalma sincs, hogy a fia mit csinál,merre jár.

Az első kínálkozó csendes ösvényt látva gyorsan letért a széles útról. Végre csend! Buja párás zöld rengeteg vette körül, a füves ösvényen apró fehér gombák dugták ki a fejüket a fű közül, nagy igyekezettel próbálta nem széttaposni őket. Homlokáról, a füle mögül kövér izzadtságcseppek indultak el és kis patakokká egyesültek a nyakán, meleg volt. Lábai elfáradtak,szuszogva keresett egy kis dombocskát pihenőnek. Vén vastagtörzsű tölgytövében megtalálta, majd a hátát kényelmesen a fának támasztva, megpihent.Lelkét békés nyugalom szállta meg, körötte az áhított erdei csend, vidám madárcsicsergéssel. Ijedten felállt, különösen nagynak látta a fákat,ismeretlennek az előtte húzódó ösvényt. Úgy érezte valaki nézi. Félve hátrafordult, de nem látott senkit. Lassan lépdelt, minden ízében remegett. Nem vettem be az orvosságokat! Nem baj, nem hülyülök legalább tovább. Azért kényszerítik belém, hogy mennél elébb bekerüljek a bolondok házába. Megakarnak szabadulni tőlem! Nem vagyok már semmire sem jó! Nyűg vagyok csak. Istenem! Valaki kiabál! Ijedten forgolódott körbe, de egy árva lelket sem látott. Egyre gyorsabban szedte a lábát, menekült innen is. Ismeretlen és félelmetes lett az erdő. Minek jöttem ide! Mit keresek én itt?

Egy hatalmas mély szakadék tátongott előtte, rémülten hátrahőkölt. Lent padok sora állt, és egy férfi integetett felé. Óvatosan letérdelt és a szakadék széléhez kúszott, remegve lenézett. Hova lett a színpad? A padok is eltűntek! Ekkor hihetetlen boldogságot érzett, oly régen halott apja hívó hangját hallotta lentről. – Gyere kislányom! Ne félj, itt vagyok, ezentúl mindig vigyázok rád! Gyere, ne félj! Ugorj bátran! A zajtól megriadt madarak egyszerre röppentek fel. Nagy csend lett. Lassan bealkonyult.

Rendőrautó állt az ösvényen, egy izgatott fiatal pár téblábolt mellette, és nagy igyekezettel próbálták féken tartani a póráz végén ugráló fiatal kutyát..A rendőrök feljöttek a szakadékból, és faggatni kezdték a fiatalokat. - A kutya talált rá a nőre, teljesen belepte a gaz, mi nem is láttuk. - Régóta itt lehet, mert oszlásnak indult – morogja a rendőr az orra elé, csak úgy magának.Lehet, hogy valahonnan idehozták, mert ilyen ruhában nem járja senki az erdőt.

A tükör (Csak felnőtteknek!)

Na, végre! – kiáltott fel idegesen Lina.

Hol a francba voltál eddig? Már éjfél is elmúlt, egyedül félek itt éjszaka! Megígérted, hogy kilencig ideérsz – morogta a lány.

Ne kínlódj már te! Dógom volt, és kész. Kibírtad nem? Senki nem evett meg, senki nem rabolt el. Kinek is kellene egy kis bokszos kurva – válaszolta idegesen a fiú.

A kocsi csikorogva kifordult a főútra, a bent ülők rágyújtottak és szótlanul bámultak ki a sötét országútra.

Mennyi? – kérdezte idegesen a fiú.

Nem sok.

Azt kérdeztem , hogy mennyi!

Húsz rongy.

Meeeennyi? Mi a faszt csináltál egész nap, aludtál?

A kutya se járt erre.

Holnap kihozlak, és addig nem jössz be, amíg a mai napot be nem hozod.

Este nem maradok, félek egyedül. A Gizi se lesz.

Nem érdekel. Kell a pénz. És kuss legyen, mert pofán váglak.

Ja, csak ahhó értesz.

Fogd be!

Másnap reggel beborult, és csendesen esni kezdett, később feltámadt a nyugati szél, kellemetlenül nyirkossá vált az idő. Vége volt a forró korai nyárnak, visszatért a szeszélyes áprilisi tavasz. Lina meghúzta magát az út kanyarulatban a bokroknál, fázott. Márió már délelőtt tízkor kitette, az ígéretéhez híven a lánykát, hogy legyen elég ideje behozni a tegnapi lemaradást.

Legalább sütne a nap, gondolta, jobb lenne a kedve. Mindegy mennyit keres, soha nem elég neki, nem hagy neki semmire pénzt, megveszi ami fontos, és slussz passz. Rohadna ki a bele! Nem ezt ígérte, amikor kicsalta az intézetből. Mi a fenének ment el vele, gondolhatta volna, ezek már csak ilyenek mind. Hazudnak, meg kihasználnak minket. A férfiak mind disznók egytől egyig. A cigánytelepen nem akadt egyetlen jó érzésű férfi sem, ittak, verték a családot, meg gépeztek. Elverték a segélyt is, a gyerekek éheztek, asszonyok meg óbégattak és mentek lopni. Muszáj volt, hogy valamivel betömjék a pulyáik száját. Az anyja is a sok veréstől pusztult el. Ott maradtak árván, az apjuk meg molesztálni kezdte őt és a nővérét, a mocsok. Az intézetben volt kaja, meg rendes ágy, és végre megtanult rendesen írni , olvasni, bár ki tudja mi a fenének. A kurvasághoz nem igen kell, elég ha számolni tud. De egy idő után nem bírta a bezártságot, a rendet, a ridegséget, Szeretetre vágyott, otthonra, ha még olyan ócska putri is, mint az övék volt. Nem is tudta mi hiányzik neki, mert itt sem volt jó, de otthon sem. Vágyott valamire, amit nem ismert meg soha, csak a filmeken látta, és ha becsukta szemét, mindig oda képzelte magát. Imádott álmodozni.

Csikorogva állt meg egy autó. Középkorú férfi tekerte le az ablakot. Hé, gyere már ide, itt bent nem fúj!- kiáltott oda lánynak. Lina beugrott mellé, az meg rögtön a melléhez kapott,

Hú de fiatal kis bokszos vagy te! Mennyi vagy?

Tizenöt.

Na, azért annál többnek néztelek.

A ruha miatt. Előre adja a lóvét!

Na ne mond, én csak akkor fizetek, ha kapok is valamit, megértetted.

Szép kis pofikád van – mondta, és a kezét a lány lába közé csúsztatva, idegesen lerántotta a farmerja zipzárját. Máris a lány szeme előtt himbálózott a hímtagja. - Na dolgozz, ha pénzt akarsz! - rivallt rá.

Hányás közben már csak az autó hátulját látta elmenőben. Úgy ahogy rendbe tette magát, és keresgélni kezdett a bokrok alján. Egy csinos kis kézitükröt keresett, amit a kesztyűtartóból csent el. Bedobta a bokorba. Végre megtalálta. Úgy fogta a kezében a cifra nyelű szép ovális kis tükröt, mintha kincset tartana az ujjai között. Behúzódott a sűrűbe és egy nagy fatörzsnek támaszkodva vizsgálni kezdete arcát a tükörbe, miközben vagy négy rágót benyomott a szájába, hogy elnyomjon minden undorító ízt onnan. Ilyenkor utálta magát, büdösnek érezte, mindenféle szagok keveredtek az ócska parfümjének illatával.

Az eső elállt, ki-ki kandikált a nap is a felhők közül. Nem lassított senki az úton, igaz nem is látták, hogy ott áll, mert nem volt kedve illegetni magát nekik. Csak ült az öreg fa tövében , nézte magát a tükörben, és álmodozott. Máriót, a rohadtat, már elfelejtette, szép fehér lányt látott, szőke hajjal, kék szemekkel, aki bársonyos kezekkel tartja tükröt. Egy szép házat látott, gyönyörű kerttel, ahol az örökké mosolygó édesanyja az ő haját fésüli. Megsimogatja, átöleli, apró puszikat nyom az arcára. Majd egy gyönyörű búzamezőn találja magát, a maga előtt tartott tükörrel szépséges pillangókat gyűjt egybe, mind egy-egy nyomorult lányka, olyan , mint ő, mind átváltoztak pillangóvá és elmenekülnek ebből az átkozott világból. Oda menti őket, ahol szeretet van, boldogság, biztonság és béke.

Szirénázó mentő fékez le hirtelen, a rendőrök lezárják az út egyik felét. Két autó áll összetörve az út melletti sekély árokban. Az egyik sofőr idegesen magyarázza a rendőrnek, hogy egy útszéli kis kurva ugrott elé, de hiába fékezett, nem tudott megállni. Néhány méterrel odébb , az úttesten egy letakart test fekszik, nem messze mellette egy széttörött tükör hever.

Nem politizálok, nem polititálok.......

Ezt mondogatom magamnak, de nem bírom betartani, mert olyan irritáló dolgok történnek mostanában nálunk, ráadásul az egyre laposabb pénztárcánkban turkál a kormány ismét.
IMF helyett csekkadót akar a kormány, írja az Index.
Matolcsyéknak főhet a feje, mert éjt nappallá téve munkálkodhatnak azon, hogy milyen újabb adókkal, és kiadás lefaragással vészeljék át az IMF hitel folyósításig az időt, ami lehet, hogy az ígéret szintjéig sem fog eljutni. Nem akarom a Fideszt védeni, mert sokmindenben ők a hunyók, de valami azt súgja, hogy Brüsszelben sem az igazság bajnokai ítélkeznek felettünk. Például nehezen tudom elképzelni, hogy akkora kárt okozunk a külföldi befektetőknek a "bözsiutalvánnyal".Igaz ez nem tartozik a nagy hibáink közé, de mégis...
Spórolási ötletem lenne még, de nem merem leírni, nehogy a falra fessem az ördögöt, vagy erre tévedjen egy illetékes és holnap valósággá váljon.
Elég lesz nekünk a sárgacsekkadó, A MÁV járatok kurtítása, a babkötvényt is államosítják, ezek szerintem csak a jéghegy csúcsai. Lesz itt még megszorítás bőven, nem is kell olyan sokat várni rájuk. Nem károgok, ez a józan meglátásom.

Kavics vagy gyémánt leszel?

„Kő vagy!

Heversz milliók között...

Létezésed jelentéktelen, szél fúj, víz mos, nap tűz, s te változol.

.Olyan vagy mint a többi, s mégsem hasonlítasz.

Erők alakítanak.

Rajtad múlik mennyire...

Erős leszel vagy víz mos el

Sorsod Tiéd.

Kavics vagy Gyémánt leszel?”

Ha az ember lánya elhagyja a hatvanat, és visszatekint az emlékké zsugorodott életére, rá kell jönnie, hogy nem az számít, amit eddig elértünk, hanem az, amit eddig adtunk.

Ha az önállóságba kirepült gyermekeink, nem a hibáinkat sorolják, hanem szeretettel jönnek hozzánk, megadtuk nekik azt ami a legfontosabb, a követendő példát.

Ha a felnőtt gyerekeink szeretettel és vidámsággal tűrik el az öregkori gyarlóságainkat, visszakapjuk azt, amit mi adtunk idős szüleinknek.

Ha az unokáinkat okos szeretettel nevelik, boldog elégedettséget kapunk cserébe a hajdani fáradalmainkért, a törődésért..

Hogy kavics vagy gyémánt lesz az emberlánya, az valóban tőlünk függ, attól, hogy mennyi szeretetet, gondosságot és példát adtunk, és hogy a tőlünk telhető legtöbbet kihoztuk e az életünkből.