Schmitt hét

A héten Schmitt hét volt, a csapból is a köztársasági elnök plágiumja folyt. Lemond, nem mond, visszavonták a doktorit, stb. ÉS NEM MOND LE! Nem értem! Ha egy köztársasági elnök elveszti, azt ami számára nélkülözhetetlen, a becsületét, hogy akar elnökölni. Ha időben megteszi, még a botrány kirobbanásakor, csendben visszavonul, nem kellett volna elviselnie ezt a megalázást. Nem tudom elhinni, hogy nem látja be , hogy megbukott. Az őt felemelő pártot megértem, mert lemondatásával, beismerik a vétküket, mellyel egy olyan embert tettek az ország első számú vezetőjévé, aki nem méltó arra. Szerintem nekik is kényelmesebb lenne az önkéntes lemondás, nekünk is jobb lenne, mert a világban szégyent hoz ránk ez a helyzet.

A titokzatos Nyesseikert

(Régi történetek a gyermekkoromból)

A faluvégén laktunk, a nagy gödrök előtti utcában. A környék jobbnál jobb izgalmas játszóhelyeket kínált a gyerekeknek. A nagy gödrök a háborúvégi szőnyegbombázás eredményei voltak, de csak részben, mert itt természetes módon is gidres-gödrös volt a táj. Itt volt a falu híres hajbadombja, amely olyan meredek és olyan magas volt, hogy én soha nem mertem lecsúszni a szánkóval róla. A fiúk itt fitogtatták a bátorságukat. A háború végén az amerikai repülők lebombázták a németek által használt, utolsó határmenti vasútállomást, a falu végére is jutott jócskán a bombákból. Furcsa módon a falu maga épen maradt. Napokig lángoltak, a németek által ki tudja mivel, megrakott vagonok. Az idősek azt mesélték, hogy még a tíz kilométerre lévő városból is látták a lángokat. Az öregasszonyok szerint az Úristen óvó keze volt a dologban. Én el is hittem nekik, mert a gödröket látva, volt elképzelésem arról, hogy mi maradt volna a házakból egy ilyen támadás után.

A falunak ezt a részét németesen, mivel hogy itt felerészben svábok laktak, szoliderejnek hívták, csak így fonetikusan mondva, ami hevenyészve lefordítva, katonai területet jelenthetett. A gödrök, olyanok voltak, mint a mini hegyvonulatok. Az én gyerekkoromban már mindent fű borított be, elvadult ecetfa és vadrózsabokrok bújtak meg itt-ott. Néhol kis barlangszerű sekély bemélyedések voltak a domboldalakban, ezeket használtuk játszó kunyhóknak, az ecetfa fiatal nagy ágait letörtük és ezzel fedtük be a bejáratot. Azóta ki nem állhatom az ecetfa büdös, semmihez sem hasonlítható szagát. Itt játszottunk, bújócskáztunk, vagy csak egyszerűen futkároztunk, és lebukfenceztünk a dombokról. Néha nagy esőzések után, megteltek vízzel, akkor fürödtünk benne, és ide hajtottuk ki a libákat, kacsákat úszni. A liba , kacsa, disznó etetéshez a zöldet is mi szedtük egy zsákba. Csalánt a gödröknél, líciumlevelet a Nyesseikert kerítésénél. A lícium levél a kacsák darájába került. Nekünk tilos volt enni a bogyójából, azt mondták mérgező, mára már gyógy-bogyó lett belőle.

A lícium, a dombon álló hatalmas és titokzatos Nyesseikert kerítését teljes hosszában benőtte, és cudarul el is burjánzott. A kertbe belátni nem lehetett, a sűrű tüskés bokroktól bemászni lehetetlennek tűnt, hát ezért is volt titokzatos, és a furcsa lakóitól. Mi gyerekek rettentően kíváncsiak voltunk, mit nem adtunk volna azért, hogy bejussunk. A kert nagynak, és a végében álló hosszú ház hatalmasnak látszott, egyetlen ablak sem nézett a külvilágba. A ház mögött egy keskeny út húzódott öreg fákkal övezve. A ház mindkét végében kapu állt, egyik kicsi, a másik nagy. A lakói, egy bolond öregasszony és a sánta fia. Mi borzongva kukucskáltunk be a kapun, féltünk a ház lakóitól, de az oldalunkat furdalta a kíváncsiság, vajon, hogy élhetnek a falak mögött, mi lehet a kertben. Mondogatták, hogy valamikor, a háború előtt úri család volt a Nyessei család, de ennek nyomait csak ez a különálló bírtok mutatta, mert a sánta Nyessei dolgozott a határon, mint németül és angolul tudó tisztviselő. Mindig biciklivel ment és jött a munkából, senkivel nem beszélt a környéken. Az öregasszonyt vénséges vénnek láttam, aki, hol bolond volt, hol nem. Ha rajta volt a bolondéria, kikiabált a kiskapunál ránk, amint baktattunk hazafelé az iskolából: Kisasszony kifosott az ablakon! Mi ilyenkor tudtuk, hogy bolond, és ijedtünkben fejvesztve rohantunk hazafelé. Máskor meg szép nyugodt hangon megkérdezte, hogy mostanság mit tanítanak abban az iskolában. Néha kora nyár táján megkínált bennünket pár szem friss eperrel. Abban az időben az eper majdnem olyan kuriózum volt, mint a déligyümölcs. Hát ettől még titokzatosabb lett a ház. Néha, ha a ligetben jártunk esténként nyár idején, találkoztunk az öregasszonnyal, egy kis vödörbe földet gyűjtött a gesztenyefák alól, és hazavitte. Miután ezt is elég bolond tettnek gondoltuk, nagy ívben kikerültük.

Egy napon hallottuk, hogy a sánta Nyessei megnősült, idegenből hozott feleséget. Mi öregnek gondoltuk gyerekfejjel, de nem volt ötven évnél idősebb, a feleség sem volt már fiatal, de nagyon szép úri nő lehetett valamikor, mert az látszott rajta, a hajviseletén az ápolt külsején, és a választékos beszédén. Ha megláttam, hosszan megbámultam és zavartan köszöntem neki, ő mindig szelíden mosolyogva köszönt vissza. Olyan jóság áradt belőle, hogy alig vártam a találkozásokat.

Egy meleg déli napon a táskámat lóbálva ugrándoztam hazafelé, amikor az öregasszony kivisította a kapun a "kisasszony kifosott az ablakont". No, nekem sem kellett több, iszkiri, futás. A nagykapunál a fiatal Nyesseiné elkapta a karom, és megállított. Kedvesen, de nagyon halkan azt mondta, nem kell tőle félni, nem bánt ő senkit, csak megöregedett és egy kis gubanc van a fejében, de nem tehet róla. Majd, ha jó napja lesz, bejössz hozzánk és jól elbeszélgetsz vele. Na, gondoltam, én ugyan nem, még elvágja a torkom, vagy ledob a pincéjükbe.

Néhány nap múlva, az öregasszony csendesen nézegetett a kapunál, amikor rúgtam a port hazafelé. Megkérdezte, hogy láttam-e a postást jönni. No, gondoltam, ma jó napja van, és ballagtam tovább. - Kislány gyere vissza! - hallom a fiatal Nyesseiné hangját. Kelletlenül visszaoldalogtam. Gyere csak be hozzánk, van egy kis eper, szereted ugye? Hát hogyne szerettem volna. Máris bátrabban mentem utána. A hosszú ház másik oldalát most láttam először. Minden ablaka a kertre nézett, volt rajta vagy három ajtó. A ház előtt gyönyörű rózsabokrok, a nyíló orgonák ontották az illatot, hatalmas dézsákban számomra akkor ismeretlen virágok álltak. Ma már tudom, hogy leanderek voltak. A ház közepén lévő ajtón beinvitáltak, meglehetősen nagy nappaliszerű helységben álltam, ahol egy szintén hatalmas asztal mellé leültettek. A sarokban egy öreg kanapé , üveges szekrények sorakoztak a fal mellett, telis-tele gyönyörű porcelánokkal, kristálypoharakkal. A fejem felett csillogó csupa üvegcsipke csillár lógott. Minden bútoron azért látszott, hogy vének, mint a gazdájuk. Csak a moziban láttam ilyen bútorokat. Táskámat zavartan a lábam közé fogtam és szinte vigyáz állásban ültem. Kis tányéron hozták az epret, amit puszta udvariasságból csak csipegettem, de szívem szerint befaltam volna egyszerre. Kikérdeztek mindenről, hogy ki fia borja vagyok, merre lakunk, hányadikba járok, van e testvérem. Az öregasszony odaült velem szembe, és minden átmenet nélkül elkezdett a háborúról mesélni. A szenvedésről a bujkálásról, a férje elvesztéséről. Arról, hogy az oroszok elfoglalták a házát, és még az udvari wécére is katonai kíséretet kapott. A fia hazajött a háborúból, de örökre sánta maradt. Szeméből mélységes szomorúság áradt, rekedtes hangon halkan beszélt, néha olyan érzésem volt, hogy nem is lát engem. A szeme messzeségbe révedt. Olyan szomorú volt, hogy nekem is gombóc lett a tokomban. Nem mertem mozdulni, csak hallgattam élete nagy tragédiáját, amelytől már soha nem tudott elszabadulni, gúzsba kötötte, és megzavarta az elméjét.

Volt amikor a fiatal Nyesseiné hívott csak be, az öregasszonyt nem láttam sehol. Tekingettem körbe, alszik mondta, ma nincs jól. Kakaóval és kaláccsal kínált, olyan ünnepi érzésem támadt, mint elsőáldozás után a paplakban, amikor megvendégeltek bennünket, szintén kakaóval és kaláccsal, mert egyébként mi csak tejet ittunk és kenyeret ettünk hozzá. Az asszony gyönyörű fényképeket mutatott magáról, álomszép ruhákban és még ragyogóbb frizurával volt lefényképezve, ekkor tudtam meg, hogy valamikor a háború előtt színésznő volt. Attól kezdve kerestem a társaságát és áhítattal tekintettem fel rá. Néha panaszkodott, mert a vén Nyesseiné gondozása sok munkát adott neki. Volt egy rossz szokása, hogy éjjelente, egy hatalmas bilibe pisilt ezt betolta az ágy alá, amikor megtelt, ráöntözte a dézsás virágokra, azok meg kidöglöttek tőle. A földgyűjtés is ilyen bolondmánia volt. Éjszaka figyelni kellett rá, mert hálóingben ment ki a hidegbe, nem vigyázott magára már. Volt, amikor etetni kellett, mert nem evett magától. Sokszor gondoltam, hogy a Nyessei azért hozott feleséget magának, hogy valaki gondozza az anyját, de hogy egy színésznő miért jött el egy bolond öregasszonnyal vesződni a világvégére egy ilyen magányos házba, az sosem fért a fejembe.

Egy szomorú esős őszi napon mentem a haza az iskolából, látom, hogy az örökké zárt kiskapu egy résnyire nyitva. Óvatosan megnyitottam, és besomfordáltam az udvarra, hogy szóljak a kapu miatt, de nem jött ki senki. Megnyitottam a középső ajtót, belestem, de üres volt a nappali, a konyhaajtó is tárva nyitva állt, ott sem volt egy árva lélek sem. Tétován, az egyik lábamról a másikra billegve álltam, éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Azon gondolkodtam, hogy benyitok az első ajtón, de féltem, mert ezt a küszöböt még nem léptem át soha. Szívem a tokomban dobogott, mikor lenyomtam a kilincset, de csak egy előszoba félébe értem be. Halk sírás ütötte meg a fülemet, beljebb óvatoskodtam. Akkora már, az amúgy is hideg lakásban, minden ízemben remegtem. A szoba közepén álló nagy ágyban feküdt az öreg Nyesseiné fekete ruhájában halott fehéren, kezei a mellén összekulcsolva. A menye egy széken ült az ágy fejénél és zokogott, rám nézett.

- Meghalt - mondta. – Sokat szenvedett szegény. – Én megperdültem és hanyatt-homlok rohantam haza, még soha nem láttam halottat.

Sokszor behívott később is a fiatal Nyesseiné, akinek még a keresztnevét sem tudtam, de az anyósáról nem beszélt soha többet. Az én dolgaimról és a faluról kérdezősködött, néha könyveket adott olvasni. Gyönyörű gobelineket hímzett, és az álomszép kertjét gondozta. A sánta Nyessei halála után még nagyon sokáig élt, de elzárkózva a világtól, már asszony voltam, amikor hallottam, hogy eladták a Nyesseikertet, a líciumot kiirtották, és házak épültek a helyére.

Visszatérés

A lebukó nap fénye már majdnem eltűnt az ütemesen ringó tenger messzi horizontján. A férfi bele-bele lépdelt a hűs hullámokba, a forróságtól patakokban folyt róla veríték, de a teste meg-megrándult a hideg víztől. Gyönyörű, fehér, homokos kis öböl húzódott mögötte, dúsan zöldellő őserdővel kissé távolabb a parttól. Ahogy lépdelt a puha nedves homokon kirajzolódott a lába nyoma. Amerre járt, csak a saját nyomát látta, békés nyugalom öntötte el, végre teljesen egyedül, csend, idilli magány, csak a tenger monoton zúgása. A lemenő nap bíbor színnel táncolt a hullámokon, bágyadt fényei békésen bukdácsoltak a vízen. Életében még soha nem érzett ekkora magányt, megszűnt körötte a nyüzsgő világ. Felnézett a magaslatra, és azon nyomban terveket szőtt a holnapi napra. Bejárja a cseppnyi szigetet, menedéket épít, jelző tűzhöz ágakat hord össze a dombtetőre, igen, és ami legfontosabb, vizet keres. Élelem is kellene, reménykedett, talál elég ehető gyümölcsöt. De jó lenne felmászni egy kókuszpálmára, lecsavarhatna néhány dió, máris lenne innivalója, és még ennivalója is. Majd holnap, ma még pihenek, mindjárt este lesz. A halfogás nem menne kézzel, ezt biztosan tudta, igaz mással sem próbált még az eddigi életében halat fogni. A parton alszom ma, nincs mitől félnem. Határtalan békességet érzett lelkében. Nem harsan bele a telefon csörrenése, a feleség kiáltása, a gyerek sírása, az autók türelmetlen dudája, nincs piros lámpa, lárma, szmog, idegesség, nem kell sietni. Ráér! Nincs főnök, nincs munka, nincs határidő! Bárhova leülhet, hallgathatja a madarak csivitelését, nézheti a hajladozó pálmákat, akár napokig. Örökre maradna, lehet, hogy marad is, hisz nincs se közel, se távol, egyetlen hajó sem a látóhatáron. Igen, itt marad, amúgy sincs más választása. Elfáradt, és már nincs is kedve visszamenni a nyüzsgő életbe. Eszébe jutott a fia, és a felesége.

Istenem! Mi lesz majd velük nélkülem? Ott a rezsi, az adósság, nem tudják fizetni. Vissza kellene valahogy jutnom. Nincs hozzá erőm, itt jó, nem hiányzik már a világ. Mégis meggyújtom valahogy azt a jelző tüzet, ott fent a dombon, akkor talán megtalálnak, és hazamegyek. Nem hagyhatom őket cserben!

Felsétált a parton, áthágva a zöld rengetegen, kifulladva felért a domb tetejére. Körbe nézett. Már biztos volt benne, hogy egy kicsi lakatlan szigeten van. A dombtető nagyon jó hely volt jelzőtűz gyújtásra. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan csihol tüzet, mert tüzelni való az akadt bőven. Megkeresi a szemüvegét, az mindig mindenhol vele van, nem lát nélküle olvasni. Azzal már sikerülni fog. Hirtelen türelmetlen szomjúságot érzett a torkában. Itt nem valószínű, hogy talál patakot, de embert sem, akitől vizet kérhetne. A szája teljesen kiszáradt, merre talál vizet vajon? Lehet, hogy itt nincs is iható víz. Zihálva tovább ment, elfáradt. Le kellene ülni, de vizet kell találnia, mindjárt este. Megfulladok, de jó lenne találni egy hűs patakot, szelíd kis tavat, legalább esne az eső! Tisztán csobogó patakról, zuhogó vízesésről álmodozott. Gyötörte a szomjúság. A lábait erőtlennek érezte, lepihenek gondolta, valójában én már ráérek. A túlélő filmben látta, hogyan kell összegyűjteni a hajnali harmatot, de nincs egy zsebkendőnyi nejlonzacskóm se hozzá. A fenébe, hogy fogom fel a harmatvizet? Hirtelen lebukott a nap, korom sötét este lett. Megszűnt a tengerzúgás, furcsa zajokat hallott, motorzúgás, rázkódás.. Uramisten! Hol vagyok? Riadtan kinyitotta a szemét.

- Isten hozta uram! Jobban érzi magát? Üdvözöljük a túlélők táborában! Újraélesztettük! Én a mentőorvos vagyok, most már megnyugodhat, életben marad, megyünk a kórházba. Rögtön ott vagyunk. Minden rendben lesz. A pulzusa szapora egy kicsit, de hála Istennek jó erős. Már itt is vagyunk. Megmenekült!

- Kaphatok egy kis vizet doktor úr?

- Hát, csak egy kicsit megnedvesítheti a száját, majd később a vizsgálat után ihat is.

- Köszönöm doktor úr, tudja a szigeten nem volt ivóvíz, de már nem is baj, én úgyis a visszatérést választottam.

- Óvatosan emeljétek, azt hiszem még nincs teljesen észnél, félrebeszél.

A szerencse lánya

Ki megszülettél, s éled életed,

a sorsod hol menny, hol pokol.

Van ki a sötét pokolra született,

s van kinek a sorsa maga lesz a pokol.

A folyosón hangos gyerekzsivaj, apró lábak kopogása, nevetés, sok kis éhes száj siet a vacsorához.

- Lilike gyere te is! - kiált a gondozónő a tolószékében ülő tíz év körüli kislánynak. A kislány tovább bámul ki az ablakon, nem mozdul, csak nézi az út másik oldalán lévő templom tornyát. Az óra mutató hat órát jelez, és megkondulnak a harangok.

- Gyere már Lilike, mert kihűl az étel! - kiáltanak rá.

A kislány lassú megfontolt mozdulatokkal elkerekezik az ebédlő felé. Gondolatban arra jut, hogy minek enni az olyannak, aki meg akar halni. Nézi a gőzölgő ételt, nem nyúl a kanálért. Amúgy sem éhes soha, csak unszolásra nyel le néhány falatot.

- Nem leszünk így jóba Lilike! Meg sem kóstoltad. Csak egy pár falatot a kedvemért.

Lilike néz rá, és lenyel egy kanál ételt, és már tolja is magát ki az ebédlőből, vissza az ablakhoz, ez az ő helye, senki nem foglalja el. Az ablakból látni az utca túlsó felén jövő menő embereket, a templomot, a toronyórát, és itt imádkozik a mamáért, hogy gyógyuljon meg, mert akkor magához veheti, és nem lesz ilyen árva. Esténként itt nézi a csillagokat, találgatja, melyik csillag lehet anya, vagy apa, vagy a kisöccse, mert biztosan egy csoportban vannak, hiszen együtt kerültek oda, nem lehetnek szanaszét.

Itt álmodozik a baleset előtti boldog életükről, a kertről, a Pajti kutyáról, és arról, hogy tudott szaladni, biciklizni. Anya hajának finom illatát, puha karjának ölelését érzi. Hallja apa vidám nevetését. Emlékszik arra az égig érő kíváncsiságra, a kisöccse születésekor, apa kabátját huzigálva számlálta, hogy mikor mutatják már őket. Akkor csalódott volt, mert nem látta szépnek, de alig telt egy hónap, a világ legszebb babájának énekelgetett a kiságyra hajolva. Az élete csupa öröm és kacagás volt. .Az óvodai ballagáson ott volt az egész család, és ő milyen büszkén szerepelt, majd szétfeszítette az öröm, hogy iskolába megy. Most meg osztályt ismételt a baleset miatt. A kórházra iszonyattal gondol, borzalmas volt. Soha többé nem akar oda kerülni, inkább meghal. Minek élni, jobb lenne valahogy az anyuék után menni. A mama is jön nemsokára, hiszen beteg és öreg. Ha ő meghal, már nem marad senkije, aki néha meglátogatja itt.

Azt a játékot játszotta, hogy minden este más-más eseményre gondolt vissza, hol egy kirándulásra, hol egy nyaralásra, hol valamelyik karácsonyra, mindig olyanra, amikor minden együtt voltak. Ilyenkor csak nézett az ablakra, de nem látott mást csak a hajdani boldog eseményeket. Ezek voltak az ő mostani életének az örömei.

A gondozónők sokszor beszélgettek egymás között, hogy valahogy segíteni kellene a kicsi Lilin, mert ez így nem mehet tovább. A kislány nem barátkozik, csak ül és néz ki az ablakon. Vajon a szüleit várja, vagy a nagyanyját? Szegény mama jön, ha elhozza valaki ide, nagy néha, de egyedül már nem tud utazni.

A pszichológusnő sem sokra ment vele, végül arra a következtetésre jutott, hogy több idő kell a kislánynak a gyász feldolgozására. Próbálják bevonni több foglalkozásba és vigyék ki néha a városba. Megfogadták az intézetben a tanácsot, és úgy ahogy teljesítették is, de a kislány kedélyállapota változatlan maradt.

Végül már elmaradtak mellőle a leánypajtások, csak az iskolában segítettek neki, bent az intézetben nem sokat törődtek vele. Lilike fogyott, sápadt volt, és egyre többször lett beteg.

Egy tavaszi reggel, betegségből lábadozva, megint az ablak előtt ült, és nézelődött kifelé, feltűnt neki egy jól öltözött csinos nő, aki már sokadszor sétálgat el a templom előtt és az intézetet nézi kutatóan. Amikor az asszony eltűnt, egy kicsit elszomorodott, mert szerette volna látni, kit vár ilyen kitartóan.

- Lilike gyere gyorsan, keresnek! - harsant bele egy hang az álmodozásába.

Lilike engedelmesen megfordult, és megdermedt a látványtól. A templom előtt sétálgató hölgy jött felé tétova léptekkel.

Szia Lilike, tudom a mamádtól, hogy csak hallomásból ismersz, én Anna vagyok az édesanyád féltestvére. Haza költöztem Németországból, a nagyanyád mondta merre vagy, hát gondoltam meglátogatlak. Anna kikérdezte az iskoláról, és minden másról, csak a balesetről nem beszéltek.

Eljött minden másnap, és Lilike kezdett jobb kedvű lenni, még mindig az ablak előtt ült délutánonként, de már Annát várta.

Egy délután Anna a szokatlanul ideges volt, gyűrögette a zsebkendőjét, és egyszer csak megfogta Lilike vékony kis kezét és a szemébe nézve azt kérdezte: Lilike szeretnél e velem jönni , és ezentúl velem élni?

Lilike ráborult a karjára és hangosan zokogva felelte: igen, nagyon szeretnék.

A járatlan út

Lenke néni a falutól egy kilométerre lévő kis erdő közepén álló öreg, ütött kopott kis kúriában élt magányosan, szinte időtlen idők óta. Vén volt, mint az előtte szaladó országút, de nem szorult rá senkire, ellátta magát és a népes macska családját, no meg a vénséges vén kutyáját, a társát. Az állatok vele éltek a házban, amelynek a legtöbb ablakán már volt kitörött ablakszem, csak a konyháé és az egyetlen lakószobáé volt teljesen ép. A házat körülölelő erdő is a sok év alatt elsűrűsödött, áthatolhatatlan élő kerítésként védte a kíváncsi szemek elől a tanyát. Egyetlen keskeny kis út volt csak rendben tartva, amin épphogy elfért egy autó, a ki és bejárást biztosította. Lenke néni hetente ment csak ki rajta a faluba, hogy friss kenyeret vegyen és a macskáinak tejet, meg azt a kevéske élelmet, ami hiányzott a konyháról. Nem volt nagyigényű, csak csipegetett az ételből, kevéssel is beérte, akárcsak a vén kutyája. Havonta egyszer meglátogatta az unokahúga, az egyetlen élő rokona, aki törődött vele, főzött neki egy kis hársfateát, elbeszélgettek a gyerekekről, akikre oly sokat vigyázott kicsi korukban, és a macskákról.

Orvoshoz nem járt, fájt ugyan itt, ott, de nem törődött vele, az aggkor velejárójának tekintette. Napjai egyhangúan teltek, korán ébredt, hideg vízzel meglocsolta az arcát, teljesen ősz hajába akasztotta a fésűt, majd lemondóan visszadobta a tükör elé. Felöltözött az öreg rongyos ruháiba, és a lábára egy széttaposott ezeréves mamuszt húzott, csak úgy zokni nélkül. A hideg télben bújtatta csak bele a lábait a harisnyába, mert mostanában gyakran fáztak már az öreg csontjai.

Megfőzte a kávéját, elcsipegetett hozzá néhány kekszet, nekilátott a macska reggeli elkészítéséhez, ami a legsoványabb tejből állt, kicsit meglangyosítva, és a beleaprított szikkadt kenyérből. Az öreg kenyeret a pékségből vette, negyed áron. Az agg kutya sem kapott mást, neki már ez is jó volt, hisz ő is fogatlan már régóta. Ezután hátra ballagott a ház mögötti kis konyhakertbe, és elkapirgált úgy délig. Akkor bement a konyhába kotyvasztott egy kis levest, és szép komótosan megebédelt. Ebéd után mindig szundikált egy kicsit. Délután tett vett a házban, vagy körülötte, elbeszélgetett a kutyával, a macskákkal. Este a macska etetés után bekapcsolta a tévét, de már nem tudott végignézni egy filmet sem, mindig elaludt rajtuk. A napok, napról napra egyhangúan peregtek, de nem elégedetlenkedett, szerette már ezt az életet. Szabad volt, és boldog az állataival, nem háborgatta a külvilág. A kinti élet az erdőn túl hömpölygött a maga medrében, úgy érezte, hogy már nem sok köze van hozzá.

Keddenként felvette a "falubajáró" ruháját, az ünnepi barna félcipőjét, a haját kontyba csavarta és nagy kosárral a kezében kitolta a biciklijét az úton, az egyetlen kijáraton, ami összekötötte a világgal. A faluban mindenki ismerte, hiszen még a szülei is itt születtek, az öccse a faluban élt, addig, amíg ki nem vitték a temetőbe. Elintézte a dolgait, először mindig a postára ment pénzt felvenni, néha betért a hajdani munkahelyére, a községházára, majd a boltba igyekezett, itt tudta meg a falu pletykáit, egy hónapban egyszer benézett a henteshez is, legvégén a pékségbe sietett. Hazatolta a megrakott biciklijét, mert felülni, már régóta nem mert rá, félt a sok autótól, ami az évekkel együtt egyre több lett a faluban.

A telek átvészelése vált csak egyre nehezebbé, mert a hideg ellen fával vette fel a harcot, sokat tüzelt, de mindig fázott. Három hatalmas helyiségben nyargalászott a fagyos szél, a lyukas ablakok miatt. A konyhában és a mögötte álló kis szobában duruzsoló cserépkályhák ontották a meleget, de a hideg ház hamar elnyelte azt. Még szerencse, hogy bőven volt tüzelni valója, de az erő a behordáshoz, már kevés volt, ezért az egyik üres helységbe az unokahúga cipelte be az egy heti tüzelőt. Ha nagy hó esett még nehezebb lett a házkörüli munka. Az unokahúga vásárolt be hetente, mert a havas út már veszélyes volt a számára. Mostanában már nem volt nap, hogy ne gondolkodott volna el a költözésen.

Egy ilyen zimankós téli reggelen a húga hozta szóba, hogy itt kellene hagyni a tanyát, és elköltözni egy öregotthonba. Így télvíz idején úgy érezte, hogy nem is lenne rossz dolog elmenni, de mi lesz akkor az állataival, és mit fog ott majd csinálni. Elhessegette a gondolatot, és várta a tavaszt. Nem mehet ő el innen, majd csak lesz valahogy, motyogta maga elé. Úgy érezte, hogy nem tudna már megszokni egy más életet. Meg a mondás szerint sem lehet már egy öreg fát átültetni, belepusztulna. A kutya biztosan nem érne meg egy hétnél többet egyedül. A macskák képesek életben maradni egyedül is, hisz van itt annyi egér és annyi madárfióka, hogy kétszer ennyi macskának is elég lenne.

Esténként nézte a pattogó tüzet, és ha arra gondolt, hogy el kell hagynia a házat, belesajdult a szíve. Úgy érezte, hogy egy ismeretlen útra tévedne, ahol sohasem járt, elveszett lenne, és szerencsétlen. Itt rend van, itt szükség van rá, itt boldog. Itt nőtt fel, itt élte le az egész életét, Itt ápolta idős korukban a szüleit, és itt is haltak meg egymás után. Fiatalon, hej de régen volt, csak munkája hozott változást az életében, az volt az ő egyedüli szórakozása, és a templomba járás. Ma már oda sem jár, csak vasárnaponként hallgatja a misét a rádióban, már így is jó az. Egyetlen udvarlója akadt csak, aki meg is kérte a kezét, de a háború közbeszólt, nem jött haza sohasem a frontról. Sokáig gyászolta, később már nem akart férjhez menni. Néha arra gondolt, kár volt, ha eljárt volna a bálokba, ma már üknagymama is lehetne, és volna családja, akikre mindig számíthatna. De az is lehet, hogy nem, a sors kiszámíthatatlan, ezzel vigasztalta magát.

Egyik hideg délelőtt ki jött a plébános úr, és elbeszélgetett vele a költözésről. Megpróbálta észérvekkel rábeszélni a költözésre, ha nem is megy az öregotthonba, a városba, húzza meg magát telenként a húgánál.

- No, még csak az kellene, én oda nem megyek, ki nem állhatom az urát.

- Morc, magának való az. A vén bolhást sem tűrné meg a házában, meg engem sem, atyám.

- Inkább bemegyek az otthonba.

Hát ebben maradtak az atyával. Másnap kijött az unokahúga, és mindent megbeszéltek. Az öreg kutya itt marad, majd megrakja neki a cserépkályhát, ígérte, és ad neki inni, enni. A macskáknak is ad néha tejet. Minden hétvégén hazahozza, és tavasztól pedig több napra is kijön hetente. Hát ebben maradtak. Amint elintézi a helyet az otthonban, jön és összepakolnak.

Attól a naptól kezdve furcsa idegesség lett úrrá rajta, és rettegett, hogy nyílik az ajtó. Az eszével tudta, hogy egyszer mindennek vége, semmi nem tart örökké. Ezt a házat is el kell hagynia egyszer, de minden porcikája tiltakozott az ismeretlen világtól.

A vén kutyájával melegedtek egy este a cserépkályhánál, kint hatalmas szél szaggatta az ágakat, és lopta a tetőcserepeket. Csontig hatoló fagyos volt az idő. Elfogyott a fa a kosárból, kivánszorogtak a vén bolhással a szomszéd szobába, hogy telerakja, szomorúan látta, hogy bizony nagyon fogy a bekészített fa. Nem lesz elég ez reggelig ebben a hidegben. Talán, ha lezárom a kályhákat, kitart világosig a meleg, de ilyen zimankós időben nem biztos az. Megrakta a kályhákat és bebújt az ágyba. Gyorsan elaludt a meleg takarók alatt, és nem zárta le őket, amikor leégett a fa, így hamar ki is hűlt mindkét cserépkályha. Hajnalban ébresztette fel a hideg, és nagyon fázott. Összeszedte a bátorságát, az összes ruhát magára húzta, ami a széken volt, kabátot vett és a fejébe húzta a meleg sapkáját. A füles kosárral a kezében kiindult a fáskamrához tüzelőért. A vén bolhás szomorúan baktatott utána, nem volt ínyére a hajnali séta. A szél megállás nélkül tombolt, ágakat tört, havat és cserepeket hordott. Nagy nehezen elértek a kamráig, az ajtót alig bírta kinyitni, majd becsukni, és a kosár fával lassan indult vissza a házhoz.

Hamar rájött, hogy kosárral a kezében nem lát előre, és nagyon nehéz is a teher. Letette, és fagyos havon csúsztatta előre. A kutya a farkát behúzva nézte a hajlongó gazdáját, néha keservesen nyüszített egyet. Már nem sok volt hátra a bejáratig, alig néhány méter. A lépcsőhöz érve, ami mindössze két fok volt csak, felemelte a kosarat, és ekkor történt a baj. Megcsúszott a fagyos havon, hanyatt vágódott a lépcsőn, a kosár fa a fejére hullott, és még hallotta, hogy a lába nagyot reccsent. Kutya ijedten elugrott, majd vinnyogva visszament a gazdájához. Éles fájdalom hasított a bal lábába, nem tudott feltápászkodni, ott feküdt a hideg kövön, lábai félig a lépcsőn, feje a havas földön, és nem tudott felállni, próbálkozott, de akkora fájdalmat érzett a lábában, hogy képtelen volt mozgatni. Rémült hangon kiabálni kezdett, de hiába kért segítséget, tudta ezt ő is. Feküdt a hideg földön, a háta alatt olvadt a hó, a vénséges vén kutyája, korát meghazudtoló fürgeséggel, csaholva kerülgette tehetetlenségében. Kínjában teljesen lecsúszott a lépcsőről, megpróbálta kézzel felhúzni magát, de annyira reszketett a hidegtől és fáradtságtól, hogy elhagyta a maradék ereje is. Küzdött, de végül teljesen kimerülve megadta magát a fagynak. Könnyei az arcára dermedtek, de már nem érezte a hideget, szép zöldnek látta a fákat, gyönyörű május volt, és a szülei kezét fogva indultak a vasárnap délelőtti misére. Öccse előttük szaladgált, nem hallotta a mama hangját, ahogy megdorgálja, amiért nem vigyáz az ünneplő ruhájára. Mentek az egyetlen jól kijárt úton, és tudta, hogy már soha nem cseréli el a járatlanért.