KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2017. december 31., vasárnap

Isten hozott 2018 !



2017 olyan volt, amilyen. Úgy éreztem, mintha megtámadták volna Európát, egymást érték a terrortámadások: londoni, stockholmi, párizsi, manchesteri, barcelóniai, a török, az orosz, lehet, hogy a felsorolás nem teljes. Örülhettünk is, mert bejelentették a nagyhatalmak, hogy Szíriában és Irakban megsemmisítették ISIS-t, de félek, hogy ez csak átmeneti, ezeknek kilenc életük van, mint a macskáknak, bárhol újraéledhetnek, máris terrortámadásokkal fenyegetnek.
Nagy csalódásom volt az amerikai elnökválasztás, mert annyira szerettem volna, ha Amerika élére végre egy nő kerül. Nem sikerült, ráadásul számomra nagyon ellenszenves elnök Donald Trump. 2018-tól továbbra is azt várom, hogy gyengüljön a világ irányításában a férfiuralom. Reménykedek, talán kis hazánkban is több nő kerül be a törvényhozásba, és talán végre női miniszterelnökünk lesz, de ez csak egy álom. Jobb lenne a világ, talán békésebb, ha a nők lennének túlsúlyban a világ országainak élén.
A másik nagy csalódásom éppen egy női kancellár, Angela Merkel, aki a német munkanélküliséget, öregedő társadalmat, a menekültekkel kívánja megoldani. Már aki menekült, a szírek igen, ezt jogosnak érzem, ráadásul ők, hasonlóan a törökökhöz, jobban képzettek, tanultabbak, és a munkához való hozzáállásuk is jó, és ők tényleg menekültek. Persze így bejutott sok terrorista is, de az afgán, a pakisztáni, afrikai, többségében férfiak, már nem egykönnyen integrálható népség, sőt meg merem kockáztatni, hogy nem is lehet őket. Hazájukban a többnejűség dívik, a nőket nem is tartják teljes értékű embernek, nincsenek munkához szokva, nem is dolgozni jönnek, hanem az európai jólét csábítja ide őket, pedig, mi a számukra hitetlen, lenézett emberek vagyunk. Csak teher lesz az európai adófizetők számára a sok ingyenélő, gettósodott gazdasági menekült.
Ásne Seierstad svéd újságírónő, aki néhány hónapot Afganisztánban élt, ezt írta A kabuli könyvárus c. könyvében: „Ezek alapján az elsős kisiskolások így tanulják az ábécét; Dzs mint dzsihád, a mi életcélunk; I mint Izrael, a mi ellenségünk; K mint kalasnyikov, amivel győzelmet aratunk; M mint mudzsahedek, a mi hőseink ….”
Vagy például: „Még a matamatika-tankönyvek központi témája is a háború volt. Az iskolás fiúk –mivel a tálib rezsim kizárólag a fiúk számára nyomtatott könyveket – nem almában, vagy süteményben számoltak, hanem töltényben és kalasnyikovban. Valahogy így: „A kis Omárnak van egy kalasnyikovja és hozzá három tölténytára. Mindegyik tárban húsz töltény található. Töltényi kétharmadát ellövi és megöl hatvan pogányt. Hány pogányt öl meg minden egyes töltényével? „”
Azok a férfiak, akik ma menekülnek, az örökös törzsi háborúba fulladt Afganisztánból, ők ezekben az iskolákban tanultak, nem várhatunk tőlük semmi jót.
Mit kívánok magunknak az újesztendőben, hát előszőr is békét a világnak. A terrorizmus megszűnését. Kevesebb természeti katasztrófát, elég esőt, jó időjárást, és bő termést. Kívánom, hogy Magyarországnak női miniszterelnöke legyen, és a törvényhozásba több nő kerüljön be. A családon belüli erőszakot idejében ismerjék fel az arra illetékesek, és kevesebb áldozata legyen. Kívánom továbbá, hogy az ételosztások végeláthatatlannak tűnő sora rövidüljön. Magyarország gazdasága valóban javuljon, a lakhatási mutatók is. Nem kívánok gazdagságot, csak békés polgári jólétet mindnyájunknak az újesztendőben.

2017. december 18., hétfő

Adventi csend 2017



Adventi csend van, csak a sercenő gyufa hangja töri meg, gyújtom az utolsó gyertyát. A kicsi láng ingadozva indul, majd hirtelen összeszedi magát, lángja fehéren felegyenesedve igazodik a többiekéhez. Szorgos hét jön, ezer tennivalóval, készülődéssel. A mai világ adventjei nem csendesek, mint ahogy a mai élet is zajos, nyüzsgéssel, vásárlással, szenvedésekkel, örömökkel teli. Látom még a hajdani adventeket, hallom a friss hó csikorgását a talpam alatt, csend van, és sötét. Alig várom, hogy a templom kapuhoz érjek, fázom, és tudom, hogy ott sem vár meleg, csak fény, csillogás, a hely szelleme bűvöli gyermek lelkemet.

A ma embere, jómagam is naprakészek vagyunk a világ dolgaiból. Újság, tv, hírek, internet, mind harsogja fülünkbe a nap információit, hozzászokunk. Naprakészekké válunk, és a csend, ha hirtelen ránk törne, félelemmel töltene el, hiányérzettel, a zajhoz szoktunk. A zaj, a sok inger, ezer élmény, a fények is, gyermekeinket örökmozgóvá, izgatottá, hangossá teszik. Csend kellene, nyugalom, legalább adventkor. Magam előtt látok egy régi képet, behúzott sötétítő résein át a reggeli nap fénye ébresztett, békés csend ült a házon, a testvéreim még aludtak, kint az utcán a vakító friss havat nem gyúrta még össze senki, és nem söpörték még el, a konyha felől húsleves illata osont be az ajtó résein át. A szoba hideg volt, látszott a lehelet, a dunyha alatti meleg fogva tartott. A csendben csak a gondolat kapott szárnyra, az ünnepváró, izgatott gyermeki lelkemet összerendezte ez a reggeli béke.

Az idei advent kezdetén Ferenc pápa így szólt híveihez: „Engedjük meg Istennek, hogy betörjön életünkbe „. Nem találtam értelmét ennek a mondatnak, mert akikhez szólt, azok, már régen befogadták Istent, azok, akiknek szükségük lenne rá, az istentelenek, nem hallják meg szavát. A világ tele van istentelen, szörnyű tettekkel, vallás és nem vallási háborúkkal, népirtással, ország pusztítással, A vakhit, a hatalomvágy, pusztuló világunk erkölcs romboló hatása egyre jobban felszítja a gyűlölet lángjait, és a csend, az adventi csend csak áhított emlékünk marad.
Teremtő adj végre békét a földön, mindnyájunknak!


2017. november 12., vasárnap

A tea



Az öreg Yuan fáradtan ült a roskatag kis háza ajtajában, és elgondolkodva bámulta az alatta elterülő völgyet. Milyen régen jártam odalent – gondolta. Amióta a fiai itt hagyták, csendesen nyugszanak az örök béke kertjében, nem járt le. Már a nehezére is esett, főként a meredek sziklás visszaút. Mögötte, védőn ott tornyosultak irdatlan magasságukkal a hósapkás hegyek, megszokta látványukat, de soha nem szerette meg őket. Néha kegyetlen vihart küldtek le, az itt élők nyakába özönvizet, dermesztő hideget. A ház körül, amerre csak lehetett, vénséges vén teacserjék zöldelltek, öregek voltak, mint a gazdájuk, a legtöbb bokor fele már elszáradt. Még Yuan nagyapja ültette őket fiatal korában. Most neki jutott az a nehéz kötelesség, hogy lassan, minden bokortól búcsút véve, véget vessen földi létüknek. Vajon képes leszek még rá? – tette fel a kérdést önmagának. Elszomorodott a gondolatra. Fiatalon nem hitte, hogy a vénség mennyi képességet elrabol az embertől, de legfőképpen az erejét vette el. Nem igazán bízott abban, hogy képes lesz újra telepíteni a teacserjéket a háza körül. Végül is minek tenné, hozzá már nem jönnek fel a kereskedők, ilyen kis mennyiség nem csábítja ide fel őket, de lehet, hogy már senki nem tud róla, azt hiszik meghalt. Bámult le a völgybe, nézte a távoli teacserjék végtelen sorait, majd a háza körül a vénséges, felkopaszodott, girbe - görbe ágú bokrait. Ezernyi emlék telepedett mellé, estig sem szabadulok tőlük –gondolta. legelsőnek a boldog ifjúság tolakodott előre, erre szeretett legjobban emlékezni. Abban az időben sok teacserje volt az övék, a sorok leértek a völgyig. Apró gyors lábú, gyors kezű feleségét nem tudta megelőzni a teaszüreten soha. A fiai ki sem látszottak a bokrok soraiból. Boldog idők voltak azok. Mind elmentek, az ópium elvitte őket, lelkeik itt bolyonganak anyjukkal együtt a teacserjék között. A rend szerint, lehet, hogy új testben élik életüket valahol. Lassan felállt, bebújt a házba, kis csuporba fekete teafüvet csippentett, a gázégőt meggyújtva várta, hogy a víz suhogni kezdjen, miután ráöntötte a levelekre, a csuprot kezébe fogva ismét visszaült az emlékei közé. Annyi minden hiányzik már, romlott a látásom, a szaglásom sem a régi, az izmaim satnyultak, és folyton elalszom.  Nagyot kortyolt a kihűlő teából. Ha a feleségem még élne, az jó lenne – gondolta - többre mennénk ketten. Még teázni is jobb volt kettesben, beszélgettünk, most magamban társalgok a gondolataimmal, és néha a madarakkal.
Kis vászontáska lógott a nyakában, szeretettel simogatta a benne lapuló kis gömbölyű barna magokat, az új fiatal kis cserjékre gondolt. Bement a házba, kihozott egy díszes porcelánedényt, az egyik kezével homokot, a másikkal a barna magokat szórta bele. Bevitte a félhomályos helyiségbe és letette az asztala közepére. Itt őrizlek benneteket tavaszig, s ha az erőm engedi, elültetem mindegyikteket friss finom földbe, és naponta öntözve várom, hogy szárba szökjetek, hogy az után mi lesz, azt nem tudom, lehet, hogy az öreg cserjék addig élnek itt a házkörül, amíg teremtő engedi nekik – monda halkan és visszaült a boldog emlékei mellé. Nagyot kortyolt a maradék teából, és szomorúan bámult le a völgybe.

Kedvenceim