KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2017. november 12., vasárnap

A tea



Az öreg Yuan fáradtan ült a roskatag kis háza ajtajában, és elgondolkodva bámulta az alatta elterülő völgyet. Milyen régen jártam odalent – gondolta. Amióta a fiai itt hagyták, csendesen nyugszanak az örök béke kertjében, nem járt le. Már a nehezére is esett, főként a meredek sziklás visszaút. Mögötte, védőn ott tornyosultak irdatlan magasságukkal a hósapkás hegyek, megszokta látványukat, de soha nem szerette meg őket. Néha kegyetlen vihart küldtek le, az itt élők nyakába özönvizet, dermesztő hideget. A ház körül, amerre csak lehetett, vénséges vén teacserjék zöldelltek, öregek voltak, mint a gazdájuk, a legtöbb bokor fele már elszáradt. Még Yuan nagyapja ültette őket fiatal korában. Most neki jutott az a nehéz kötelesség, hogy lassan, minden bokortól búcsút véve, véget vessen földi létüknek. Vajon képes leszek még rá? – tette fel a kérdést önmagának. Elszomorodott a gondolatra. Fiatalon nem hitte, hogy a vénség mennyi képességet elrabol az embertől, de legfőképpen az erejét vette el. Nem igazán bízott abban, hogy képes lesz újra telepíteni a teacserjéket a háza körül. Végül is minek tenné, hozzá már nem jönnek fel a kereskedők, ilyen kis mennyiség nem csábítja ide fel őket, de lehet, hogy már senki nem tud róla, azt hiszik meghalt. Bámult le a völgybe, nézte a távoli teacserjék végtelen sorait, majd a háza körül a vénséges, felkopaszodott, girbe - görbe ágú bokrait. Ezernyi emlék telepedett mellé, estig sem szabadulok tőlük –gondolta. legelsőnek a boldog ifjúság tolakodott előre, erre szeretett legjobban emlékezni. Abban az időben sok teacserje volt az övék, a sorok leértek a völgyig. Apró gyors lábú, gyors kezű feleségét nem tudta megelőzni a teaszüreten soha. A fiai ki sem látszottak a bokrok soraiból. Boldog idők voltak azok. Mind elmentek, az ópium elvitte őket, lelkeik itt bolyonganak anyjukkal együtt a teacserjék között. A rend szerint, lehet, hogy új testben élik életüket valahol. Lassan felállt, bebújt a házba, kis csuporba fekete teafüvet csippentett, a gázégőt meggyújtva várta, hogy a víz suhogni kezdjen, miután ráöntötte a levelekre, a csuprot kezébe fogva ismét visszaült az emlékei közé. Annyi minden hiányzik már, romlott a látásom, a szaglásom sem a régi, az izmaim satnyultak, és folyton elalszom.  Nagyot kortyolt a kihűlő teából. Ha a feleségem még élne, az jó lenne – gondolta - többre mennénk ketten. Még teázni is jobb volt kettesben, beszélgettünk, most magamban társalgok a gondolataimmal, és néha a madarakkal.
Kis vászontáska lógott a nyakában, szeretettel simogatta a benne lapuló kis gömbölyű barna magokat, az új fiatal kis cserjékre gondolt. Bement a házba, kihozott egy díszes porcelánedényt, az egyik kezével homokot, a másikkal a barna magokat szórta bele. Bevitte a félhomályos helyiségbe és letette az asztala közepére. Itt őrizlek benneteket tavaszig, s ha az erőm engedi, elültetem mindegyikteket friss finom földbe, és naponta öntözve várom, hogy szárba szökjetek, hogy az után mi lesz, azt nem tudom, lehet, hogy az öreg cserjék addig élnek itt a házkörül, amíg teremtő engedi nekik – monda halkan és visszaült a boldog emlékei mellé. Nagyot kortyolt a maradék teából, és szomorúan bámult le a völgybe.

2017. október 31., kedd

Halottak napján 2017




Hol a holtak birodalmának kapuja nyílik, ott lenyugszik a fénylő nap, ott a hold kel sötét árnyaival. Gyertyák fénye táncol, az élők szemében a régmúlt emléke fel-felvillan. Nyirkos őszi ködök permetezik a hulló leveleket. hideg szelek kergetik az utak mentén gyűlő avart. Színes virágok, szomorú koszorúk, az emlékezés bús fényei mutatják az élőknek a holtak útját. Ki egykor nevetve szaladtál, az utolsó utadon, megcsendesülve ülted meg Szent Mihály lovát Hajdani létezésed beleégetted szeretteid emlékezetébe. Míg ők élnek, te addig létezel.

2017. október 29., vasárnap

Lenke néni



Különös embereket sodor néha az élet elénk, ilyen fura szerzetnek tűnt számomra az öreg Lenke, mert mindenki Lenkézte, pedig kijárt volna neki a néni is, vén volt a lelkem, akár az országút. Anyósom régről ismerte, de szerinte Lenke soha nem volt fiatal, ő is csak, mint mindenki, csak a vén Lenkét ismerte. Sovány, hajlott alakjával, teljesen ősz, csapzottan repdeső hajával, napszítta ruhájával, és a hajlott orra felett szelíden szemlélődő kék szemével a belvárosi emberek többsége nap, mint nap találkozott az utcán. Télen-nyáron ugyanabban a régimódi, hosszú ujjú, szürke szövetruhában, egy köténnyel az elején járt, talán, télen a nagy hidegben egy mellény is volt rajta. Cipője egy fekete hosszú szárú bőrcipő, hőségben, fagyban ugyanaz. Járása gyors, a lelke szelíd, és jóságos. A földszinten a kapu alatt lakó családnak segített be sok-sok éven át. Régen az asszonynak gyerekeire vigyázott, most bevásárolt neki, naponta begyújtott télen, mind a három szenes kályhájába. A férj halála után felhagytak a zöldség kereskedéssel, egyedül élt, a fiai is felnőttek, de Lenke néni úgy maradt ott, mint egy régi bútor. Ők voltak a családja. A fiúkat felnőttként is gyereknek tartotta, kényeztette és teljesen kiszolgálta őket. Hozzátartozott a mindennapjukhoz.
A ház lakói, akik a társadalom mindenféle rétegét képviselték - mert lakott itt tisztviselő, katonatiszt, kereskedő, postás, egyszerű munkás, és még apáca is - mind úgy érezték, mintha Lenke néni a ház része lenne. Nem volt vallásos, és soha nem beszélt a családjáról - úgy hitte mindenki, hogy nincs is már - de a városban történt eseményekről ő értesült legelébb. Jól értesültségének egyszerű oka volt, bejáratos volt minden boltba, mert naponta begyűjtötte tőlük a papírhulladékot, pontosabban a feleslegessé vált dobozokat, de felszedte az kidobott könyveket is, amiket otthon, esténként olvasgatott.
Merre lakott?  A ház lakói közül nem sokan tudták, csak annyit talán, hogy a belváros öreg házai egyikében, a vén omladozó mozi mögött, valahol. Szűk, keskeny sikátorok földszintes, patkányok lakta kis házainak egyikében volt egy kis szobája, dolgát a sötét udvar végében álló tábori vécék valamelyikében végezte, a legnagyobb hidegben is. Szerette a macskákat, megosztotta velük szerény hajlékát, cserébe azok elpusztították a betolakodókat, egeret, patkányt. Lehet, hogy csak az utóbbit, mert az apósom mondta mindig, ahol patkány van, ott nincs egér.
Egy meleg nyári napon a szokásosnál csapzottabban, sápadtan nyitotta a nagykaput, megkérdeztem tőle - mi történt Lenke néni, csak nem beteg?
- Ne is mond lányom, majdnem elvitt a fosás. Találtam egy jó kis ponyvát, nem tettem le, amíg ki nem olvastam, közben megettem egy kis vödör „fosószílvát”, észre sem vettem, kiürült a vödör, az úgy meghajtott, azt hittem belepusztulok. Jó könyv, majd elhozom neked.
Lenke néni öreg gyomra pedig nagyon szívós volt, nem ártott neki még a romlott étel sem. Ezt onnan tudom, mert az anyósom odaadott neki egy alkalommal két tál megrepedt, romló félbe lévő kocsonyát a macskáinak. Másnap jön, már messziről kiált - hoztam a tálakat! Nagyon finom volt az a kocsonya, nem volt azoknak kutya baja sem.
Örök életűnek hittük, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy egy nap ne jöjjön a házba, de bizony az a nap is eljött.  Pár napja nem láttuk, az egész fogadott családja elment megnézni mi történt vele, de az ajtaját zárva találták, a fiúk kénytelen kellett berúgták.  Amint kinyílt az ajtó, vagy öt macska ugrott ki. A macskabűz, az áporodott dohos levegő mellbe csapta őket. Lenke feküdt az ágyában ruhástól, mint aki mélyen alszik, mozdulatlanul, csak a fakó sárga arcbőre árulta el, hogy már régóta kiszállt belőle a lélek. A temetés után a fiúk alapos takarítást rendeztek. Keresték az elrejtett pénzt, mert Lenke, mindig azt mondogatta nekik, hogy ha meghal, rájuk hagyja a megtakarított pénzét, de hiába nézték át a sok száz dobozt, nem találtak semmit.

Kedvenceim