KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2017. január 18., szerda

Álmok regénye (tizennegyedik rész)



A gyerekeket és a nőket külön állították, egy kopasz, kövérkés fehér ember, minden egyes rabszolgánál megállt, egy könyvvel a kezében, és hadarva beszélni kezdett. A fehér emberek közbekiabáltak. Amikor rám került a sor, megtapogattak, benéztek a számba, és a kopasz hadarni kezdett mögöttem. Egy csizmás, durva arcú, magas fehér ember rántott le az emelvényről, és oda lökött egy felnyergelt ló mellé, ahol már több kiválasztott rabszolga állt, a puskás emberek mellett.

Megint összekötöttek bennünket, a magas, csizmás ember, és a puskások lóra ültek, mi elindultunk utánuk. A csizmást a puskások Morales úrnak hívták, és csak később tudtam meg, hogy ő a munkafelügyelő a gazdám birtokán. Markomban szorongattam egy kis fekete követ, a talizmánomat, amit sikerült megőriznem az úton. Ez a kis kő emlékeztetett az otthonomra. A könnyeim folynak, ha daloló anyámra gondolok, vidám játékainkra, a szabadságunkra. Fülembe cseng anyám szívszaggató sikoltozása. Itt nem simítja meg göndör hajamat szeretettel, már soha többé senki. Amíg ezt a kis fekete követ őrzöm, addig fog élni bennem a hazatérés reménye. A hosszú hajóúton kigondoltam, hogy itt majd szerzek egy csónakot, titokban telerakom ennivalóval, vízzel, és egy hajnalon, amikor még mindenki alszik, elindulok haza, mindig csak kelet felé, amerre a nap kel, arra evezek. Egyszer csak hazaérek, bármilyen messze is van. Az úton nagyon figyeltem, megjegyeztem az erdőcsoportokat, hányszor kanyarodik a poros út, hol fordultunk másikra, mikor hagytuk el a nagy vizet. Napestig mentünk, már fenn ragyogott a hold, mikor odaértünk. Éhesen, koszosan és elcsigázottan álltunk meg egy hatalmas kapu előtt. Hajlott hátú öreg néger nyitotta ki. Egy hosszú épülethez vittek bennünket, levették a bilincseket, és a kútból felhúzott kannából sorban ittunk. Betereltek bennünket egy sötét ajtón, mindannyian lerogytunk és ott helyben elaludtunk. Hajnalban ordítozásra ébredtünk, nekünk nem szólt senki, vártunk. Csend lett, csak a puskás őr dudorászott az ajtónk előtt.

Már fent ragyogott a nap, amikor a puskás felrántotta az ajtót, és kiterelt bennünket. Gyönyörű nagy ház előtt álltunk meg, a hatalmas udvar első felében. Csodaszép ruhás, fiatal fehér asszony jött ki elénk. Morales úr magyarázott neki valamit, majd az asszony beszélt hozzánk, de mi egy szavát sem értettük. Végül legyintett ránk, és bekiabált a házba – Bella, Bella! Idős néger nő sétált ki csípőre tett kézzel, fehér kendővel a fején, a bő szoknyája fölött szép fodros fehér kötője virított. Bella, mert gondoltam ez lehet a neve, végigmustrált bennünket, majd rám és egy velem korú fiúra mutatott. Levették rólunk a bilincset, és a fekete asszonyság vitt is bennünket újra hátra, messze nagy udvar végébe, a kúthoz. A kerítés mellett különös hosszú ház állt, rajta rengeteg ajtóval, ablakok nélkül. Itt aludtunk az éjjel. Békés csend honolt, mintha senki nem lakna benne. Lemeztelenített bennünket, és a kútból felhúzott kannákból öntötte ránk a vizet. Bella megkérdezte a nevünket, de én csak hallgattam, a fiú sietve mondtam neki az én nevem is, - akkor te ezentúl Mara leszel, te meg fiam Ábel - mondta. Szomorúan gondoltam, hogy a kövemen kívül már nem maradt semmim, még a nevemet is elvették.

Csak ámultam és bámultam, itt a házakat nagyra építették, a fák sem hasonlítottak a mi fáinkra, az emberek furcsa ruhákba jártak. Az asszonyoké nagyon tetszett. Félelmeimen kívül csak a csodálkozásom volt nagyobb. Eddig azt gondoltam, hogy mindenki olyan, mint mi, és úgy él, ahogy mi, de már tudom, hogy a világ hatalmas, és tele van gonosz emberekkel.

Ruhát kerített valahonnan, Ábel egy nadrágot, én egy szép fodros ruhát kaptam, és a fejemet is bekötötte, majd bevezetett bennünket a nagy házba, egy hatalmas konyhába. Nagyon megilletődtem, mert még soha nem hordtam ilyen szép ruhát. A többieket hátravitték, de ők ott is maradtak. Egy fatálba ételt kaptunk, nem tudom, hogy mit, de nem is törődtünk vele, csak faltunk. Bejött a szép fehér asszony, elégedetten végignézett rajtunk, és hangosan felnevetett, majd Bellának magyarázott valamit. Bella csak hajlongott, és mindig azt mondta, hogy „igenis asszonyom”. Bella mellett dolgoztunk hetekig, munka közben tanított az ő nyelvükre bennünket. Megmutatta kik a gazdáim.

- Az asszonyunkat Elizának hívják, de ti csak annyit mondjatok, ha beszél hozzátok, hogy: igenis asszonyom. Bármit parancsol, azt rögtön megcsináljátok, ha nem értitek, szóltok nekem, de ajánlom, hogy gyorsan értsétek meg a szavainkat. Ahol most vagytok, ezt a birtokot Juarez haciendának hívják, mert a gazdátok, akinek a tulajdonai vagytok, Alvaro Juarez gazda. A lányaik Florencia, és Mercedes, nekik is szót kell fogadnotok. Nem játszhattok velük, ti rabszolgák vagytok.

Este hátramentünk a hosszú házhoz, a többi rabszolga is hazaért a cukornád aratásból, Mosakodtak, főztek, és hamar nyugovóra tértek. Mi egy idősebb asszony mellé kerültünk, akivel több fiatal nő is aludt a közös helyiségben. Csak hallgattam őket, nem feleltem a kérdéseikre, kuka Marának hívtak. 

- Vasárnap elviszlek benneteket a templomba, ahol Bernardo atya megkereszteli az új rabszolgákat, mert az asszonyom nem tűri el a pogány szolgákat – mondta Bella. Majd a többiek megtanítanak imádkozni és énekelni Isten házában. Ezek voltak a legfontosabb tanulni valóink, de minket nem nagyon érdekelt, mert azt sem tudtuk, hogy miről beszél. Bella ezek után még hetekig tanított bennünket az itteni munkákra, és szavakra. Hamar megértettem mindent, de szólni nem szóltam soha. Bella sokszor vert fejbe a fakanalával, hátha szóra bír.

Egyszer bejött a konyhába Eliza asszonyság Bellához, éreztem, hogy rólam beszélnek, Csak annyit hallottam, amit elmenőben visszakiabált – holnapra már ne lássam itt! Bella odajött mellém, megsimogatta a fejemet, és nagyon szomorúan mondta – El kell innen menned kicsi Mara, mert kuka vagy, nem tudlak betanítani se szobalánynak, se szakácsnőnek. Holnaptól kint dolgozol a többiekkel. Majd kerítek valami lábbelit a lábodra. Abban reménykedtem, hogyha kijutok innen a házból, talán valóra válthatom a tervemet. Körülnézhetek, merre van a nagy víz, milyen messze kell gyalogolnom, ha nem tudom meg, akkor visszamegyek Valongóba, ahova a nagy hajóval érkeztünk. Ott biztosan találok csónakot.
Folytatás köv.

2017. január 11., szerda

Álmok regénye (tizenharmadik rész)



Negyedik álom

A nevem Amara, de itt az ültetvényen, mindenki Marának hív. Rabszolgának hoztak ide a nagy vízen át, hatalmas hajóval, még gyereklányka voltam. Éppen a felnőtté avatásom előtt rontottak rá a falunkra az idegen harcosok. A fiatalokat fogdosták össze, és nyakunkra hurkolt vastag kötelekkel összekötve bennünket, sok–sok napon át űztek a nagy víz partjára. Fahad bátyámat egy másik kötélen hajtották. Némán intett a szemével, hogy megszökünk, de a köteleket nem vették le rólunk.
A Nigertől nem messze, egy magaslaton álltak a mi kis házaink az őserdőben. Pálmaerdők és mahagóni ligetek fogták körül a falunkat. Oyo törzsbe tartoztunk, joruba nyelvet beszéltünk. Minden nap a falunkkal álmodok, pedig hétszer körbehajtottak a felejtés fája körül, hogy örökre felejtsem el anyámat, a falumat, a testvéreimet, a boldog kis életemet. Hiába tették, az álmaimban visszajönnek, és akkor újra boldog vagyok, a nappalaim úgyis keserűek. Látom a sárból tapasztott kunyhóinkat, melyeket körbe építettek az őseink, így védve a vadaktól azt a hatalmas színt, mely középen állt, ott végeztük a munkáinkat, ott főztünk, oda hordtuk minden nap a vizet a nagy tóból, mi gyerekek, a fejünkön egyensúlyozva a korsókat. Ott táncoltunk, ott játszottunk. Néha a bátyáinkkal legeltettük a kecskéket, vagy anyánkkal, nővéreinkkel a kölest és a babot takarítottuk be. A férfiak halásztak, és vadászni jártak el. Majd a gyapotföldeken gyűjtöttünk, nagy gyékényből font tartókba raktuk a gyapotot, amit a férfiak elvittek a messzi városba, és elcserélték vászonra.
A száraz évszak csillagfényes éjszakáján törtek rá a falunkra. Kirángattak mindenkit a kunyhókból, erős férfiakat, fiatal fiúkat és lányokat kötöttek össze, majd kihajtottak bennünket a faluból. Az égő fáklyákat visszadobták a házakra, a száraz zsupptetők rögtön fellángoltak.  A kunyhók lobogó fénye és anyáink sikoltozása kísérte utunkat. A támadástól és a rettegéstől megnémultam, nem sírtam és nem beszéltem hosszú ideig.  Bátyám bátorítóan tekintett rám, nyugtatott, hogy ha lehetőségünk adódik, megszökünk. Többnyire csak éjszaka gyalogoltunk, fogalmunk sem volt arról, hogy merre tartunk. Nappal üldögéltünk az erdőszélen. Éheztünk és szomjaztunk, csak néha kaptunk vizet és egy darabka lepényt. Mindent megettünk, amit a kényszerpihenő alatt találtunk, bogarat, termeszhangyát, pondrót, gyökereket. Talán tízszer is eljött az éjszaka, mire egy erődhöz értünk. Suttogták, hogy ez a hírhedt De Souza erőd, innen nincs menekvés. Mégis boldog lettem, amikor megszabadultunk a kötelektől. Sétáltattak bennünket körbe-körbe a hatalmas udvaron, furcsa ruhás, fehér bőrű emberek mustrálgattak. Akire rámutatott valamelyik, azt kirántották a sorból. Rám is sor került, elszakadtam a testvéremtől, soha többet nem láttam viszont. Felforrósított vassal jelet égettek a vállamba, borzalmasan fájt, sikoltás és ordítás töltötte be az egész udvart. Inni és enni adtak, majd újra láncra főztek, sok idegen szerencsétlennel együtt, akadtak közöttük gyerekek is, mint én, sok nő, de legtöbben a férfiak voltak.
Fehér ember vezetésével a néger hajcsárok kihajtottak bennünket újra az útra, és néhány órás gyaloglás után, a tűző napon, megérkeztünk egy hatalmas fához, ahol bennünket, lányokat, hétszer kergettek körbe. Azt suttogták, hogy ez a felejtés fája, így majd elfelejtjük a szülőhazánkat, mert mi már rabszolgák vagyunk. Szakadt rólunk az izzadság, nagyon szomjaztunk. Láncokat levették, majd betereltek bennünket egy hatalmas kunyhóba, behoztak agy hordó vizet, és nagy tálakban valami ragacsos kását. Egymást lökdösve hajoltunk a hordó fölé vizet inni, és két marokkal, faltuk a kását. Még ma sem tudom mennyi ideig zártak be minket ebbe a sötét kunyhóba. Dolgunkat egy hordóba végeztük, nem mosakodhattunk, a földön aludtunk, ami tele volt ürülékkel, bogarakkal. Reggelente, amikor az ételt hozták, mindig ugyanazt, kivitték közülünk a halottakat, mi élők őket irigyeltük.
Egy reggel kitárták a sötét kunyhó ajtaját, minden kibotorkáltunk, semmit nem láttam a fényben, csak mentem a többiek után. Egy hatalmas kapuhoz értünk, ez hívták a visszanemtérés kapujának. Átmentem alatta, és tudtam, hogy soha többé nem fogom viszontlátni a szülőföldemet, anyámat, apámat és a testvéreimet. A nagy víz partján álltunk, sírva néztem vissza az én szeretett forró otthonomra. Csónakokkal vittek arra a hatalmas hajóra, ahol elképzelhetetlen nyomorúságban tengődtünk hetekig. Amíg vártunk a csónakokra megmártózunk a sós vízben, engedték, de aki úszni próbált kirángatták a partra. Egy férfit nem értek el, lehet, hogy megmenekült, de azt mondják, hogy biztosan felfalták a cápák. Soha nem éreztem ilyen áldásnak a vizet, pedig nagyon sós volt, és csípte a szemem, a bőröm, de tisztának éreztem magamat, akkor még nem tudtam, hogy milyen sok hét telik majd el, mire ismét megtisztulhatok. Két csónak tele zsúfolva jött ment, mikor a hajóra értem, ismét összeláncoltak, de most már a nőket és a gyerekeket külön. Mindenkit ütöttek, mindenért, ha nem lépett gyorsan, ha megszólalt, vagy netán ellenszegült valami miatt. Lehajtottak bennünket a hatalmas hajó sötét gyomrába. Ömlött rólunk az izzadtság a forróság és a levegőtlenség miatt. A láncon elém egy nagyon szép magas lányt, Bainát, mögém egy velem egykorú sírós kislányt, Delút bilincselték. Amikor a raktér zsúfolásig megtelt, a hatalmas hajó elindult.
A félelemtől megnémulva, csendesen izzadtunk a fullasztó hőségben. Néha valaki felzokogott, vagy felsikoltott, ha a patkány átszaladt rajta. Szomjaztunk végig a hajóúton, a vizes hordókat lakattal lezárták. Csak este kaptunk enni és inni. Mindennap reggelente felvitték a halottakat, és a tengerbe dobták. Egyre több helyünk lett, a puskás emberek mind több tetemet dobattak a vízbe. A hajót cápák raja követhette.
Egy nap mindenkit felparancsoltak a fedélzetre, szorosan egymás mellé kellett ülnünk, Bainát, a szép fekete lányt elvitték mellőlem a puskás emberek, nem láttam többet. Delút mellettem szipogott, nem győztem simogatni. Nem állhattunk fel, mert rögtön csattant a hátunkon a korbács. Nem messze tőlünk láttam egy fiút, aki szál egyenesen ült, a messzi távolba révedt, a lelke már nem volt ott a hajón, láttam a szemén, ült és visszatartotta a lélegzetét, egyszer csak eldőlt, tudtam, hogy kimúlt.
Újra a hajó gyomrában ültünk, tágas helyünk lett, megfogyatkoztunk, a fedélzetre már csak a megérkezéskor mehettünk fel. Delút folyton mormogott, talán könyörgött az isteneihez, szeretett volna halott lenni. Én is nagyon vágytam a halálra, de nekünk nem sikerült úgy meghalni, mindig vettünk újra levegőt. Azt hittem, hogy a hajóútnak soha nem lesz vége, mikor a fentről hangoskodás hallatszott le, gondoltam megérkeztünk, majd néhány óra múlva felparancsoltak mindenkit a fedélzetre. Suttogták a többiek, hogy kikötünk, ez Valongó a rabszolgahajók kikötője. Majd egy széles fahídon áthajtották az életben maradtakat a főtérre, ahol rengeteg ember várta már a rabszolga árverést.
Folytatás köv.

2017. január 5., csütörtök

Álmok regénye (tizenkettedik rész)



Hétfő délre értünk haza, ráértünk, David csak délután rendelt, én szabadon rendelkeztem az időmmel. Annyi ideje még volt, hogy elfogadja az invitálásomat. Azt akartam, hogy lássa, hol, és hogy élek. A teraszon kávéztunk, azzal a kellemes érzéssel, hogy a hétvégénk igazán jól sikerült. Már a következő hajóutat terveztük. David ezt is meglepetésnek szánta, de megígérte, hogy a hét közepén ideugrik, és megbeszéljük majd a részleteket.

 Egész délután rakodtam, hol a mosógépbe, hol a lakásban, a gondolataim is ide-oda csapongtak. Éreztem, hogy valami új, egészen más kezdődik el az életemben. Az ember társas lény, nem élhet örökké egyedül, még akkor sem, ha számos előnye van. Fiatalon, amikor könnyen ment volna az állandó kapcsolat keresése, más céljaim voltak az életemmel. A szüleim halálát követő depressziós időszak után, ismertem meg a barátnőmet, az ő életfilozófiáját hittem helyesnek, a magam számára is. Az élet rövid, minden percét ki kell használni, fő a függetlenség. Carpe diem…, majd jött az - élj a munkádnak - szlogen. Hittem, hogy ismert író leszek, de az élet, és a megélhetés másfelé terelt, ismert lettem, de igazi író nem, bedaráltak a mindennapi gondok. Negyvenöt éves vagyok, és ha józanul visszatekintek az eddigi életemre, nem látok semmit, amiért érdemes volt élnem. A könyveim, ahogy kijönnek a nyomdából, sokan elolvassák - könnyű szórakozás - gyorsan elfelejtik, többnyire eldobják, vagy a könyvespolc mélyébe rejtik. Hát tananyaggá soha sem válok az iskolákban.

Beleszerettem ebbe az emberbe, a szerelem kezdetén vagyok, innen még visszafordulhatok, még egyszerű lenne, egyikünket sem viselné meg nagyon, mégsem teszem, pedig egy kis hang belül erre biztat. Megmagyarázhatatlan, rossz előérzet lengi be ezt a kapcsolatot, de nem találom, nem látom semerre az okát. Ha a szerelem útján már messze járok, többé nem leszek képes az intő jelek érzékelésére, már nem tudok visszafordulni, de miért is kell ezen gondolkodnom folyton. Hiszen, mi valószínűleg soha nem fogunk összeköltözni, már nem lesznek gyerekeink, mi hétköznap éljük a régi megszokott életünket. Mi leszünk a hétvégi szeretők, akik alig várják a szombatot. Nekem ennyi elég, sőt tökéletes.

Borongós hangulatban ültem a gép elé, gyorsan belenéztem a határidő naplómba, a sok tennivaló, visszahozta a gondolataimat a mindennapokba. Felhívtam az öcsémet és beszámoltam neki a hétvégéről, nem titkolva, hogy szerelmes lettem.

Az orvos amint hazaért, kiült a gyönyörű kis kertjébe, kezében egy hideg üdítővel, és az elmúlt napokon jártak a gondolatai, éppúgy, mint Miriamnak. Boldognak érezte magát, sikerült meghódítania azt a nőt, akire vágyott. Férfiúi hiúság – talán - gondolta. Megnyugtatta a lelkét a tudat, hogy vége a futó kapcsolatoknak, melyeket kizárólag a szex utáni éhség irányított. Fiatal, többnyire üresfejű, egyéjszakás kalandra vágyó lányokat vitt fel a hajójára. Igaz én sem voltam a szellemi színvonalam magaslatán, a legtöbbnek a nevére sem emlékszem már - gondolta.

Grétára gondolt, akit túlságosan is szeretett, de megölte kapcsolatukat az ő birtoklási vágya, Gréta rideg, távolságtartó német természete. A végén már csak egymás mellett éltek, mint az idegenek, és mégis, amikor Gréta elment, úgy érezte összeomlott a világ. Elhatározta ezt a hibát soha többé nem követi el, igaz már vagy huszonöt évvel lett bölcsebb azóta.  Az lenne a legjobb, ha a hétvégeket töltenénk csak együtt Miriammal, hét közben mindenki a munkájának élne, mi csak hétvégi szeretők lennénk – gondolta. Hirtelen az órájára nézett, már a váróban ült a délután első kliense.

Csütörtök délelőtt már nagyon vártam David telefonját, tíz óra után végre hívott, itt áll a kapum előtt. Meglepődtem, csak telefont beszéltünk meg, még szerencse, hogy pont végeztem a futás utáni zuhanyozással.  Üdvözlésképpen úgy csókolt meg, mintha egész héten erre várt volna, nagyon jólesett.

- Mit szólnál Miriam, ha most egy kicsit messzebb hajóznánk, persze nem a Csendes-óceán közepére, csak a part menti Biribie sziget legnagyobb strandjára – Banksia Beach –re.

- Rendben, arra sem voltam még, igaz alig pár szigeten jártam csak az ismerőseimmel. Nem voltak ilyen megszállott hajósok közöttük, mint te.

- Örülök, nem bánjuk meg, még ma bérelek egy kis part menti nyaralót, mindegyiknek van stégje, hajókikötővel. Ha unatkozunk, majd körbehajózzuk a szigetet nappal, estére visszaérünk.

David ottmaradt délig, együtt ebédeltünk, olyan természetesnek tűnt minden, mintha ezer éve ismernénk egymást. Boldog voltam.

Estefelé Lily barátnőm kukkantott be hozzám, hozta a kíváncsiság. Mindent tudni akart az útról, de nem igazán voltam beszédes kedvemben. Lily szerint ez is olyan futó kaland lesz, mint a többi, mint a sajátjai. A férfiak csapodárok, számítóak, nem érdemes egy mellett kikötni. Nem cáfoltam meg, csak hallgattam a szóáradatot, észre sem vette, hogy alig válaszolok a kérdéseire. Késő este ugrott fel hirtelen, hogy neki már mennie kell, reggel nagyon korán kel, elutazik az anyjához Sydney-be, mert megbetegedett.

- Nem komoly, de az ördög nem alszik, jobb, ha ránézek, nem fiatal már. Szórakozz jól a hétvégén, majd találkozunk a jövő héten és jól kidumáljuk magunkat – mondta és közben lenyomta a kilincset.

 Azon kaptam magam, hogy szinte alig ülök a gép előtt, nem megy az írás. Össze kellene szednem magam, ebből a semmittevésből nem élek meg. Korán lefeküdtem, és a pénteki napot az írásnak szenteltem, de nagyon döcögősen ment a munka, folyton elkalandoztak a gondolataim.

Szombaton reggel indultunk ki a Brisbane-n, de most a part mellett északnak vettük az irányt, végighajóztuk a Moreton öblöt. Kicsit tovább tartott az út, mint múltkor, de észre sem vettük, jól eldiskurálgattunk mindenféléről, gyorsan eltelt az idő.

- Eddigi utunkon soha nem esett, a megszokottól jobban nem támadt fel a szél, még borúsra sem fordult sosem az idő. Ez csak mi szerencsénk most, vagy ez a megszokott? – érdeklődtem kíváncsian.

- Ez csak a mi szerencsénk most, sajnos már kerültem viharba, de jelzik, ha nem lehet kihajózni. Persze, ha messzebb megyünk, mint most, figyelni kell az előrejelzést, de még úgyis belefuthatunk egy ítéletidőbe, de mondom, csak egyszer fordult elő. Ezzel a kicsi hajóval jobb a csendesebb vizeken hajózni.

- Most jól megnyugtattál! Majd figyelem az ég alját!

- Hát az már régen rossz, ha te látod meg, valószínű, hogy elkéstünk akkorra, hacsak nincs a közelben a part.

- Miért Ausztráliát választottad új otthonodnak, hogy-hogy nem Európát?

- Ausztrália vonzott, új életet akartam kezdeni, hol kezdjem máshol, mint itt a szerencsés országban. Így nevezik Amerikában is - Lucky Country. Az itt élők mind bevándoroltak, még ma is fogadnak be, de már megválogatják, hogy kiket.

- Fegyenceket biztos nem! A mi őseink angol elítéltek voltak, mégis, az emberek számára igencsak jól élhető országot teremtettünk, sokan vágynak az itteni életre. Jó helyen kötött ki Cook kapitány 1770-ben. Phillip kapitány meg hajószámra hordta ide a fegyenceket Angliából. Ha ma látná, igencsak elámulna, mivé fejlődtek a hajdani fegyenc kolóniák.

- Rövid történelme van Ausztráliának, de a fejlődése emiatt lett rohamos, annak a sokféle nációnak köszönhetően, akik mind hozták magukkal a tudást, szokásaikat és itt kamatoztatták. Mindjárt odaérünk Miriam, innen számítva, úgy tizenöt perc múlva kikötünk.

Az érkezés elkápráztatott, a nyaraló kicsi volt, de tündéri, gyönyörű kerttel a ház körül. Itt sem épültek egymáshoz közel az épületek, levegősen, van tér a nyaralók között, hogy az emberek ne lihegjenek egymás nyakába. Persze azért nem mindenütt van így, később a szigeten jártunkban tapasztaltam meg.

Kényelmesen elhelyezkedtünk, a hajót kiköthettük a stég végében. Most nem kellett pakolászni, csak a személyes dolgainkat vittük be a házba. Az ebédet kihagytuk, egész úton kekszet ettünk és narancsot. Kellemes hűs teraszon kávéztunk és figyeltük a vizet. Estére begyalogoltunk a sziget belsejébe és egy étteremben jól bevacsoráztunk, szerencsére a hosszú úton lejárhattuk a bőséges vacsorát. Hazaérve egy üveg jófajta bor mellett kezdtem el mesélni a következő álmom.

Kedvenceim