KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2017. március 9., csütörtök

Álmok regénye (befejező rész)



A halálra vártam. Ágyra borulva ültem a hajó fenekén a vízben, és kiáltoztam.  - David gyere már vissza! Mi tart olyan sokáig! David, könyörgöm, gyere vissza!

A szélvész irányította hajó csak rohant. Nem tudom mennyi idő telt el a vihar kitörése óta, David eltűnésének idejét sem voltam képes megbecsülni, vártam rendületlenül vissza. Ez az egyetlen reményem maradt csupán, ha visszatér, úgy hittem megmenekülünk, de nem tért vissza.

Az orkán változatlan erővel tombolt, a szél üvöltött, de még így is meghallottam, azt a rémítő hirtelen csendet, amikor leállt a hajómotor. Kifogyhatott az üzemanyag, gondoltam. Uramisten! Kiáltottam fel, hiszen annak hazáig ki kellett volna tartania, az meg háromszáz kilométernél több is talán. Most mi lesz, hova sodort, milyen messze? Ha a vihar megszűnik, csak a tenger áramlata visz majd, amerre csak akar? Igaz, én azt sem tudom, merre fordított a szél, lehet, hogy kint járunk már az óceánon, és rég elhagytuk a Korall tengert.

Azzal, hogy David soha nem jön vissza hozzám, tisztában voltam. Felmerészkedtem a kormányhoz, de a sűrű esőtől, a tornyosuló hullámoktól semmit nem láttam. Visszakúsztam, és a padlón ülve csak bámultam a semmibe. Nem volt már remény, ez volt az utolsó álmom, melyben magányosan, a félelemtől majdnem megőrülve, fog a halál utolérni.

Beesteledett, koromsötétben vitt az orkán valahová, már azt kívántam, hogy csapjon oda egy sziklához, és legyen vége mindennek. Nem kellett soká várnom erre, a hajófenék nekicsapódott valaminek, és az oldalára billent. Felrohantam, feltéptem az ajtót, és úsztam el a hajótól, nem láttam hová. Az ítéletidő csendesedett, a villámok fényénél, valami sötét partot láttam magam előtt, hát úsztam tovább, hajtott az életerő, az adrenalin előre. Közelinek láttam, de sehogy sem akartam odaérni, már fogyott az erőm, az áramlat vitt csak, a hullámok nagyokat lódítottak rajtam. Egy hatalmas kidobott a sziklák közé, átkaroltam egyet, megpróbáltam beljebb jutni. A sötétben bukdácsolva, a sziklákba kapaszkodva, hol térden, hol kúszva, majd felállva egyre beljebb értem, amikor a bal lábam lecsúszott a szikláról, és egy kőbe bevertem a bokámat. Éles fájdalom hasított belé, képtelen voltam ráállni. Leültem a sziklára, és hangosan ordítani kezdtem. A vihar csendesedett, én ültem a kövön, és bőgtem, és bőgtem, egészen hajnalig.

Pirkadatkor láttam meg a szigetet, a kövekkel teleszórt partot, beljebb mangrove erdő sötétlett előttem. A bokám kegyetlenül bedagadt, nagy nehezen elkúsztam az erdő melletti kis homokbuckáig, ami a fák zöld szintjéig ért fel. Reménykedtem idáig nem ér el a dagály. Délelőtt a vihar teljesen elült, a tenger simán hullámzott, Darlánk, a mi kis hajónk, Daviddal együtt a mélyén pihent. Ha nem találnak rám, én is kimúlok, de nagy szenvedések között, az éhségtől, és a szomjúságtól. A fájó lábam miatt csak métereket vagyok képes megtenni, pedig a szigeteket biztosan látogatják, csak útra kellene kelnem. A nap kegyetlenül égette a só marta bőrömet, a szám kiszáradt, már nem volt nyálam. Több órába telt, mire felkúszva, a fák árnyékába, viszonylag kényelmes, kis homokos helyet találtam magamnak. Az ítéletidő, mely ebbe a helyzetbe sodort, most alamizsnát nyújtott, mögöttem, a homokos mélyedésben még állt a tegnapi esővíz, tisztának tűnt, odakúszva, mohón szürcsöltem a kissé sós vizet. Cseppnyi öröm is öröm, kissé megnyugodtam, ez biztosan két napi haladék. Egész éjszaka vacogtam a hidegtől, vártam a reggelt, a napsütést, és reménykedtem, hogy végre erre jön egy hajó. Az éhség a gyomromat marta, délutánra kitikkadtam a hőségtől a szomjúság is gyötört. A nap felszippantotta a pocsolyákat. A lábam javult egy kicsit, lejjebb ment a dagadás, talán csak megrándult a bokám. A harmadik nap összeszedtem minden erőmet, és egy darab kővel a homokba rajzoltam, hogy SOS. Nem járt erre más, csak a madarak. Egyre gyengébbnek éreztem magam, szinte óráról órára, egyre gyorsabban hagyott el az erőm. Merőn néztem a tengert, egy pillanatra sem fordultam el, láttam, ahogy egy hajó közeledik felém, de soha nem ért ide. Hangokat, emberi hangokat hallottam, kiabáltam, hogy itt vagyok, ne menjetek el. Reggel repülő zúgott el felettem, de mire fölfogtam, és a blúzommal integetni kezdtem, már messze járt. Negyedik nap délután, kínzó hasfájás gyötört, majd homályosan láttam mindent. Anyám és apám jöttek a parton mosolyogva, én szaladtam eléjük, de valahogy nem értem oda sehogy. David jött ki a vízből, kiáltozott, hogy visszajött, nem is örülök, nem is jövök elé. Fáj a lábam feleltem, nem tudok járni. Néha kitisztult az agyam, fölfogtam hol vagyok, és miért. Sírtam, csak sírtam, tudtam, hogy meghalok. Tudtam, hogy itt vagyok az utam végén, kaptam sok életet, sok értékes, sok értéktelen éveket, melyek végül mindig a halálba vittek. Az igazság az, hogy az élet rendje a halál, már nem siránkozok. Útjaimon találkoztam sok-sok emberrel, társsal, baráttal, szeretővel, mind az életeim részei voltak, okoztak fájdalmat, örömet, adtak boldogságot, sok boldogtalanságot. Most a halál karjában látom csak meg, mi adott értéket életeimnek, nem más, mint a szeretet, és a küzdelem maga.



Brandon, Miriam bátya, és a felesége Carina, eljöttek Brisbane-be, Chris Petersonnal együtt kerestették Miriamék hajóját heteken át, majd repülővel a szigeteket kutatták, hátha hajótörést szenvedtek. Peterson, a hivatalos kutatáson túl, még egy hónapig fizette a kutatóhajót, de nem találtak semmit.  Egy év múlva egy család hajózott a Middle sziget déli részén lévő kis mangrove szigetek között, kikötöttek az egyiknél, és a gyerekek találtak egy csontvázat a homokbuckák között, a fák tövében, kissé távolabb megtalálták Miriam ruháit is.

2017. március 1., szerda

Álmok regénye (huszadik rész)



Az út lenyűgözött, a történetemből már az elején kifogytam, David szerint az összes álom közül ez volt a legszörnyűbb, talán igaz is, mert időben ez állt a legközelebb hozzánk. Visszatérve az útra, soha nem láttam Ausztráliát partközelben ilyen hosszan, már ezért is megérte, hogy David a Fraser szigetet választotta. Déli egy órakor, a legnagyobb forróságban kötöttünk ki Hervey Bay kikötőjében. Szerencsére nem kellett sokat sétálnunk az autókölcsönzőig, a komp közelében találtuk meg, nem sokat keresgéltük, már messziről láttuk a sorba állított jeepeket. Vissza a kikötőbe, de már nem gyalog, a hajóból átpakoltuk a fontos dolgokat, a holminkat, a spenót zöld terepjáróba, és indulás megint vissza a komphoz, belépési engedély vásárlása után mi is beálltunk a kompra várakozók közé. Sokan tébláboltunk itt az autóink körül, mindenféle náció, bábeli zűrzavarban. Gondolom a hosszú hétvége, az ünnep miatt jöttünk itt ennyien össze. Végre ráhajthattunk, David fizetett, addig én foglaltam fent egy kényelmes, jó kilátású helyet mindkettőnknek, rendeltem kávét, hozzá hideg narancslét. A komp kényelmesen, nyugodt tempóban tette meg azt az ötven vagy hatvan kilométert a szigetig. Lehajtás után, mindenki nekilátott a gumik leengedésének, mert itt ez előírás, keménygumival elássuk magunkat a homokba. Azt mondják, még puhával is előfordul, de nekünk most szerencsénk volt, a hét elején esett. Ez a világ legnagyobb homokozója. A tengeren elviselhetőnek éreztük a hőséget, de a szigeten úgy tűnt, mintha még forróbban tűzne a nap, ráadásul a szél is elállt, Davidet már nagyon fárasztotta. Beálltunk a sorba, és indultunk át a kijelölt úton, a sziget keleti oldalára, most én ültem a kormány mögé, David pihent. Szerencsére senki se kapart el, még én sem, pedig nagyon kezdő vagyok a homokon autózásban. A keleti partra érve gyorsan szétszéledt a kényszer szülte társaság. Mi is suhantunk a végtelenek érzett homokos tengerparton, elkábított a határtalan szabadság érzése, sajnáltam, de meg kellett állni, már messziről látszottak a kicsi házak, ki is béreltünk egy csinos bungalót. David lepihent, én pakolgattam, és tanulmányoztam a kapott ár-apály táblázatot. David estig aludt, hát egyedül sétáltam be a hullámokba, majd estig a fák árnyékában olvasgattam. Az éjszaka tele volt zajokkal, sőt kutyaugatással, gondolom a dingók ólálkodtak a házak között, élelmet kutatva. Reggel lustálkodtunk, majd útra kelve, ma David próbálta ki a tengerparti autózást, nagyon tetszett neki is. A tervünkben a két különösen tiszta, belső tó felkeresése szerepelt, először a kisebbikhez, a Wabby tóhoz mentünk el, itt nem volt tömeg, néhány család csak. Rábeszéltem Davidot, hogy fürödjön ő is, sikerült, örült, mert kellemesen lehűtötte a kristálytiszta édesvíz. Délután megnéztük a híres Mahenot hajóroncsot, amit 1935-ben sodort partra egy hatalmas ciklon. Elgondolkodtam, mekkora ereje lehet egy ilyen tengeri viharnak, ha egy ekkora hajót képes a partra tenni, mit csinálna a mi kis hajónkkal, belökné a sziget belsejébe?
Örültem, mert sikerült David figyelmét teljesen elterelni a betegségéről. Látszott rajta a megkönnyebbülés, újra a régi, vidám David volt. Reménykedtem, hogy ez így is marad hazáig. Este zenét hallgattunk, könnyűzenét, komolyat, egészen beleéltük magunkat, még táncoltunk is a homokon. David átölelt, és teljes komolysággal, a fülembe súgta – lehet, hogy ez az utolsó gondtalan hajóutunk.
- Miért lenne az utolsó? Ha felgyógyulsz, még sok szigetet felkereshetünk.
- Ha felgyógyulok!
Nem folytattam, eltereltem a figyelmét. Másnap is szoros programunk volt, délelőtt tanösvényeken túráztunk. délután a hatalmas, és csodálatosan tiszta vizű McKenzie tóban hűsöltünk. A harmadik napon készülődtünk, összepakoltunk, mert a délutáni komppal vissza akartunk menni. Délelőtt David a térképet tanulmányozta, és az időjárás jelentéseket hallgatta, szerette volna körbehajózni ezt a százhúsz kilométer hosszú szigetet, én benne voltam, miért is ne. Kisebb viharokat, esőt jeleztek erre, de David csak legyintett. Estére értünk be a Hervey Bay- i kikötőbe, és hajón töltöttük el az éjszakát.
Nyolc óra körül indulunk el a hosszú útra, Darlával, a mi kis hajónkkal. David a lányáról nevezte el a hajóját, nagyon hiányzott neki, így legalább névben vele élt. Ma is forrón tűzött a nap, de kellemesen enyhítette a felerősödő szél a meleget. Fraser sziget mentén haladtunk északkeletnek, kelet kivételével csak a tengert láttuk, ha keletre néztünk egy idő után az is unalmassá kezdett válni, a lakatlan sziget homokos partját, beljebb végig zöld dzsungelét láttuk csak. Időtlenné váltunk, ráértünk mesélni, mindketten a gyermekéveinkre, a fiatalságunkra emlékeztünk vissza, meglepő volt, bár különböző kontinensen nevelkedtünk, de a neveltetésünk hasonló értékek mentén történt. A szüleink amerikaiak voltak, ott születtek még a nagyszüleink is. David most először beszélt ilyen nyíltan a házasságáról, ami, csak miatta tartott ennyi ideig valójában, most is csak külön élnek, nem váltak el hivatalosan. Amerikai házukba, a felesége jön évenként Németországból a lányához látogatóba. 
Szépen haladtunk, dél körül már majdnem elértük a sziget csúcsát. Estére szerettünk volna a Fraser sziget ellenkező végén, Inskip-nél kikötni. Minden a tervek szerint haladt, de ahogy elértük a sziget legészakibb csúcsát az időjárás rosszra fordult. Hirtelen eltűnt a nap, sötét, szinte fekete felhők sűrűsödtek horizont keleti alján, és egyre jobban fújt a szél. Nagyon idegesített, könyörögtem Davidnak, hogy kössünk ki egy alkalmas helyen, de David csak mosolygott. Megnyugtatott, ez a vihar elmegy északnak, mi pedig most már délnek fordulunk. A vihar egyre közeledett, nem ment északnak, hatalmas hullámokat korbácsolt fel a szél. Hol a tetején táncolt a hajó, hol lezuhantunk a mélybe, és átcsapott felettünk a víz. Lementem a kabinba, hányni, de a hányinger nélkül is lementem volna, annyira reszkettem a félelemtől. David fent maradt a kormánynál, amibe valójában csak kapaszkodott. A szél most már ordított, villámlott körülöttünk, és rettenetesen dörgött. Imádkoztam, hogy megússzuk élve, eluralkodott rajtam a halálfélelem, leültem az ágy mellé, és ráborultam. Vizes volt alattam a padló. Nem akartam cápaeledel lenni. David idegesen lerohant, közölte a szörnyű hírt, a hajó irányíthatatlan, valami történt a kormánylapáttal. Ki akart menni, mert egy fémrúd himbálózik a kormányfülke előtt, ha elszabadul, betöri az üveget, és akkor végünk, bezúdul a víz. Könyörögtem neki, ne menjen, de feltépte az ajtót és kilépett a viharba. Zokogva vártam vissza, hiába. A hajó csak rohant a vakvilágba, megállíthatatlanul.
folyt. köv.

2017. február 22., szerda

Álmok regénye ( tizenkilencedik rész)



Főztem egy kis cikória kávét, kenyeret szeltem, mellé egy kis gyümölcslekvárt kockáztam fel. A kutyának odadobtam a kenyér héját. Megmosakodtam a lavórban, hajamat kibontottam, alaposan kifésültem és újra feltekertem egy kis kontyba. Felvettem egy vastagabb mellényt, a fejemet bekötöttem egy jó meleg kendővel. Így már újra frissnek, nőnek éreztem magamat, és nem fáztam. Alig fűtjük a házat, nagyon fogy a fa. Erikkel kimehetnénk az erdőre fát vágni, de az nyers, nem jól ég, meleget se ad, csak kormoz. Gyorsan lementem megnézni, hogy él e még a tehén. Arra gondoltam, hogy kiviszem a ház mögötti földre, ott több legelni valót talál, február vége felé járunk, már sarjad egy kicsit a fű is, de előbb megreggelizünk.
Lotte már várt, de Eriket ébresztgetni kellett, nyolcra sietnie kell a Hitler Jugendbe. Mi meg Lottéval tízre megyünk a paplakba dolgozni, gézt szabunk, és csomagolunk. Folyton az ajtót lesem, hátha belép Helena. Lotte is várja, sokszor kérdezi – mikor jön már haza anya?
Hetek teltek el, de Helenáról nem jött hír. A faluban suttogták, hogy Drezdában nem maradt épen egy ház sem, a város lakóinak a fele elpusztult a bombázásban, és a tűzben. Nem reménykedtem, tudtam, hogy a csoda az lenne, ha ránk nyitná az ajtót. Nincs, akivel megoszthatnám a fájdalmamat, az unokám és a fiam, még gyerekek, a falubeli asszonyok csendesek, senki sem siránkozik, vagy nem akar, vagy nem mer. Nekünk, nőknek itthon kell helytállnunk, míg a férjeink, fiaink, Németországért, értünk harcolnak, panasznak nincs helye. Fogalmam sincs, hogy valójában miért tört ki a háború, igaz én csak egy falusi parasztasszony vagyok, nem értek én a nagy politikához semmit. Végzem a dolgom és kész. Nekem elég, ha a Führer tudja, mit miért tesz. A semmiért nem lehet ekkora világégés, borzalom! Azt hiszem, mi rosszkor születtünk.
Erik megbolondult, mindenáron a frontra akar menni, harcolni, hiába mondogatom, hogy még nem vagy tizenhat éves sem. Jelentkezett néhány barátjával együtt, de elutasították őket, azzal az indokkal, hogy nincsenek kiképezve, de most nincs is katonai kiképzés itt, nincs rá ember. Dühösen morgolódott, de hiába, itthon kellett maradniuk.
A borjút levágtuk húsvétra, alig volt rajta hús, olyan soványka volt szegény, de jólesett már a tartalmasabb étel. Adtam belőle a Plébános úrnak is. Már nem reméltem, hogy Helena hazajön. Csináltam a kert végében egy jelképes sírt, egy fakeresztet belenyomtam a földbe, és egy csokor hóvirágot tettem a tövébe. Minden este kimentem, sírtam egy sort a szeretteinkért, és elmondtam néhány imát a lelki üdvükért. Megígértem Helenának, hogy felnevelem tisztességgel a lányát.
Hallottuk, hogy a környező falvakban, már megjelentek az orosz katonák, teherautókkal. Attól kezdve lent aludtunk a mi kis légópincénkben. Éheztünk, már nem kaptunk élelmiszerjegyet sem, cserekereskedelem lett a divat. Minden értékes holminkat elcseréltük lisztért és krumpliért. Vártam a háború végét, nem érdekelt már, hogy ki a győztes, ki a vesztes, csak vége legyen. Vissza akartam kapni a régi, félelem nélküli, békés munkáséletemet. Soha nem lesz vége, ezt kiabálta egy belső hang. Ilyen nem lehet, egyszer minden véget ér, még a háború is. Már meg sem pucoltuk a krumplit, héjastul főztük, és úgy is ettük.
Vasárnap lottéval elmentünk a misére, csendesen, halkan énekeltünk. Kevesen merészkedtünk el a templomig, az atya sem prédikált hosszan. Mi a falu végén laktunk, nem voltak házak, szomszédok a közelben, minden fontosat, a híreket is, itt tudtam meg a paplakban, vagy a misén. Az egyik asszony sírva suttogta, hogy a szomszéd faluban lakó rokonukat teljesen kifosztották az oroszok, sok nőt erőszakoltak meg, aki ellenállt, azt egyszerűen agyonlőtték. Rettegve mentem haza. Otthon a lelkére kötöttem Eriknek, hogy ha én reggelente óvatosan feljövök körülnézni, ők addig maradnak lenn, amíg újra vissza nem jövök.
Erik ellenkezett, mint mindig, hogy neki menni kell az iskolába, és a Hitler – Jugendbe gyakorlatozni, hajtogatta. A falunkban tűzoltó alakulatba tartoztak ezek a fiatal gyerekek. Sokszor ért haza sötétben, az idegességtől fájt a fejem, rettegtem, hogy baj éri. Hiányzott a segítsége is, ásni kellett volna, nyakunkba szakadt a jó idő, szerettem volna vetni egy kis salátát, zöldséget és borsót. A földeket úgysem tudjuk megművelni, lovak nélkül nem tudunk szántani, de vetőmagunk sincs.
Se Helenáról, se Stefánról nem kaptunk hírt, a lelkemben gyászoltam őket, de a gyerekek előtt, főleg Lotte miatt, úgy szóltam róluk, azt mutattam nekik, mintha biztosan élnének. Nem akartam teljesen elszomorítani, amúgy is keserves, félelmekkel teli a kis élete mostanában.
Kipihenten jókedvűen ébredtem, csendben felosontam, a nap is felkelt, jól indul ez a nap, gondoltam, de amikor kiléptem a műhely ajtón, hangok szűrődtek ki az istállóból. Róza keservesen felbődült, mintha megütötték volna, Hanzi kutyánk mozdulatlanul feküdt az istállóajtó előtt. Már tudtam, hogy ez egy szomorú nap lesz. Vissza akartam osonni, de a házunkból kilépett két szovjet egyenruhás férfi és jöttek át az udvaron. Megláttak, már nem mertem visszamenni. Lassan, tétova léptekkel elindultam én is az istálló felé. Az egyik felém kiáltott –„némeckájá szuka”. A másik elindult a műhely felé, megtorpantam, de megfordulni nem mertem. Benézett az ajtón, majd becsapta és ő is jött az istállóhoz.  Félve megálltam a kitárt ajtó előtt, a két orosz bement mellettem. Róza, szegény sovány tehenünk, feküdt a saját vérében, elvágták a torkát. Hangoskodtak, nagyokat nevettek, egymásra, majd rám mutogattak. Folytak a könnyeim, reszkettem, annyira féltem, hogy feljönnek utánam a gyerekek.
- Kleba, kartofel? – kiabálta a legidősebb felém.
- Nye ponyemájes? – ordította még hangosabban.
Csak álltam az istálló ajtóban, folytak a könnyeim. Az ordibáló kinyúlt, és berántott. A többiek a tehenet nyúzták. Engem az idősebb lerántott a ganés szalmára, rám fogta a fegyvert és mutatta, hogy húzzam fel a szoknyám. Ordítani kezdtem, hogy én egy öregasszony vagyok. A többiek hangosan röhögtek. Megpróbáltam talpra állni, a csizmás lábával visszarúgott a ganéra. Letette a fegyvert, és már tornyosult is fölöttem, a többiek tapsoltak és kiabáltak. Megsemmisülve feküdtem, lehúztam a szoknyámat, a fiatalabbak legyintettek rám, ekkor állt meg az ajtóban Erik, ordított valamit. Egyszerre fordultak az ajtó felé, még hallottam a lövések hangját, az idősebb rám nézett, a hideg puskacsövét a forró homlokomhoz nyomta, és elsötétedett a világ.
A kicsi Lotte a félelemtől megnémulva rohant, csak rohant az úton, amikor elérte a házakat, sikongani kezdett, egy asszony kiugrott a kapun és berántotta a lánykát. Csodálatos tavaszi napban ragyogott az eső áztatta táj, a föld sötétebb lett, a fák, a mező smaragdzöld színre váltott. Két sovány macska összegömbölyödve napozott egy kőrakáson.
folyt. köv.

Kedvenceim